…elcsendesedik, szinte kiürül a sportvilág. Kicsit melankolikus, nosztalgikus a hangulat, az elmúlás szomorúsága érződik. Olyan ez, mint az ősz kezdete, amikor már hűvösek a hajnalok, amikor az ember előveszi a nyári élményekről készült fotóalbumát és nagyot sóhajtva megállapítja: ennek is vége.

Amikor véget ér az olimpia, megkezdődnek az értékelések. A győztesek örülnek, a vesztesek bánkódnak és önvizsgálatot tartanak. Vannak, akik bejelentik, hogy vége, vannak, akik fogadkoznak, majd legközelebb négy év múlva. Vannak, akik nagyon okosakat mondanak, vannak, akik ostoroznak, s vannak, akik már most az új kihívásokra szólítanak fel.

Amikor véget ér az olimpia, megpróbálunk mielőbb kigyógyulni alvászavarainkból, s azt számolgatjuk, hogy hányszor keltünk fel hajnalban Hosszú Katinka, Cseh László, Szilágyi Áron, vagy éppen a vízilabdázóink sikereiért szurkolva. Nem örülünk a gyorsan megvont statisztikának, ami szerint a Rio de Janeiro 25 magyar pontszerző helyét csak az 1928-as, és az azt megelőző hat játékok múlták alul ebből a szempontból. Vagy ilyen kevés érmet – nyolc arany, három ezüst, négy bronz –, már rég szereztünk ebben a nemes vetélkedésben. Különösen büszkék vagyunk Hosszú Katinkára, Kozák Danutára, a többi aranyérmesünkre,  a helyezettekre, a pontszerzőkre, csakúgy, mint a bennünket, magyarokat képviselő sportolóinkra.

Amikor véget ér az olimpia, mi itt Egerben is megvonjuk a mérleget. Csodáljuk Cseh László sportolói nagyságát, s sorra vesszük vízilabdásaink szereplését. Milyen nagy szó, hogy a huszonegy éves Zalánkiról azt írták a szakértők, hogy új csillag született ezen az olimpián, s  a gratuláció mellé hozzátehettük, hogy ezt mi már régen tudtuk. Hosnyánszky, Erdélyi, Hárai nélkül pedig elképzelhetetlen a magyar vízilabda válogatott. Tudtuk azt is, hogy Szivós Marcinak ez lesz az utolsó világversenye, mégis bánkódtunk, amikor ezt hivatalossá tette bejelentésével. Szorítottunk Csucskovicsnak, amikor nem velünk játszott Montenegró, s a szerbek olimpiai aranyára sem legyintettünk a legyőzöttek keserűségével. Megérdemelték! Nem kis szerep jutott ebből az egri szakmai stábnak, kicsit övék is Mitrovics és Csuk olimpiai aranya.

Amikor véget ér az olimpia, már nagyon várjuk őket haza, Egerbe. Azért, hogy mielőbb megveregethessük a vállukat, s elmondhassuk, mennyire büszkék vagyunk valamennyiükre. Meg azért is, mert már nagyon hiányoznak a hamarosan kezdődő új idény, nagy csatái. Mert már telhetetlenül vágyjuk a nagy találkozást nemcsak velük, hanem szurkolótársainkkal is.

Amikor véget ér az olimpia, ne feledkezzünk meg Coubertin báróról, az újkori játékok életre hívójáról, akinek azt a rengeteg élmény köszönhetjük, amit csakis az olimpia képes megadni. Nemcsak nekünk, hanem a földkerekség népének…