Ismerik ezt a névsort? Áncsán András, Kovács Róbert, Csányi László, Seres Tibor, Biros Péter, Bíró Attila, Tóth Kálmán és Péter, Jászberényi Gábor, Madaras Norbert. Igen! Ez a kilencvenes évek végének egri vízilabda csapata. És ehhez mit szólnak? Szivós Márton, Nyéki Balázs, Katonás Gergő, Szabó Gergő, Steinmetz Ádám. Ez pedig egy korosztályos válogatott, szintén abból az időből. Tudják mi a közös bennük? Mindegyiküknek egri edzője volt, méghozzá Szilágyi Péter személyében. Érdekes történet az övé. Miután becsavarogta a fél világot, hanem az egészet, szeptember elsejétől visszatér Egerbe, pályakezdetének, sikereinek színhelyére. Ráadásul a legnehezebb, s talán a legfelelősségteljesebb feladatkört vállalva: a legkisebb vízipólós palánták edzője lesz. Még akik jól ismerik is kevesen tudják, merre járt, mit csinált az elmúlt húsz évben.

 - Első éves főiskolás voltam, amikor teljesen váratlanul Pócsik Dénes megkérdezte, hogy lenne-e kedvem az úszóknál kondi edzőként dolgozni, s mellette a kis vízilabdás gyerekekkel foglalkozni. Így kezdődött – hallhattuk a sokat látott edzőtől. – Aztán voltam a női csapat edzője, majd a gyermek, a serdülő és az ifjúsági korosztály trénere. Pontosan húsz évvel ezelőtt, harminc évesen, meg azon kaptam magam, hogy az OB-I-es férfi csapatot irányítom. Az volt az a fentebb említett csapat. Olyan edzők társaságába kerültem, mint a Vasast irányító Faragó Tamás, vagy az Újpest élén álló Kovács István, hogy a BVSC-s Gerendás Györgyről már ne is beszéljek. Az alatt a két év alatt, amíg én voltam az Eger edzője jó középcsapat voltunk, ami az akkori körülmények között nem számított rossz eredménynek.

- No és az a bizonyos korosztályos válogatott, akik közül csak az igazán nagynevűeket említettük?

- Egri utánpótlás edzőként Kemény Fecsó bácsi kért fel, hogy segítsem a munkáját. Ez már maga volt az elismerés. Nagy élmény volt. Az 1980-as születésű válogatottal harminc mérkőzésből egy döntetlenünk volt, a többit megnyertük. Európa-bajnokok lettek, de én már akkor nem lehettem velük, mert volt egy olyan szabály, hogy OB-I-es edző nem irányíthat. A legszebb évek mégis az egri utánpótlásban teltek. Bejártuk a világot. Az a játékos cipelte a labdákat, aki egy évben nem fürdött három óceánban. Pedig ez a kilencvenes évek első fele, amikor még a szomszéd országokba sem volt egyszerű eljutni. Madaras Norbi, 1994 februárjában játszotta élete első vízilabda mérkőzését, mint egri utánpótlás játékos Los Angelesben!

- Aztán te is útra keltél, de már egyedül…

Az Indiai-óceán partján lévő Durban-ban, Dél-Afrikában töltöttem négy évet, 1998 szeptemberétől. A junior válogatottat edzettem. Rendszeres szereplői voltunk az U 20-as világbajnokságoknak.

- Ez addig tartott, amíg Pócsik Dénes újra fel nem hívott telefonon…?

- Soha nem felejtem el: 2001 karácsonyán, Ausztráliából, Perth-ből hívott Dénes. Elmondta, hogy az Új-Zélandi szövetség főállású szakmai igazgatót keres és engem javasolt. Így következett Új-Zéland, 2002 augusztusától, 2006 januárjáig.

- Ha nem tudnám, hogy az örök emlékű Pócsik Dénes 2004-ben elhunyt, akkor most azt kérdezném, hogy mit mondott a vonal másik végén Pócsik Dénes 2006 januárjában…?

- Igen, akkor már meggyászolta a pólós világ Egertől, Ausztráliáig a híres bombázó, olimpiai bajnokot. Viszont Montreálban, a női világbajnokságon én vezettem az Új-Zélandi csapatot. Az egyik edzésről Faragó Tamással az akkori női szövetségi kapitánnyal együtt sétáltunk haza. Megemlítette, hogy hamarosan lemond, s gondolkodjak el azon, hogy visszajönnék-e Magyarországra, pályázzam meg a posztját. Nem sokkal később Kemény Dénes a FINA megbízásából Új-Zélandon tartott edzőképzést. Ott találkoztunk és ő is támogatta ezt az elképzelésemet. Végül megnyertem a pályázatot és 2006-ban, mint a magyar női válogatott szövetségi kapitánya ötödikek lettünk a Világkupán, s bronzérmesek az Európa-bajnokságon.

- Ez viszont nem tartott túl sokáig…

- Elég rossz volt a légkör – hogy finoman fogalmazzak -, ami oda vezetett, hogy 2006 végén lemondtam. A következő év februárjától már Ausztráliában dolgoztam, mint a Nyugat-Ausztrál vízilabda vezetője, a felnőtt válogatott másodedzője, és utánpótlás szövetségi kapitány. Több mint hat évig éltem Perth-ben. A riói olimpián részt vett Ausztrál válogatottból nyolcan-tízen szerepeltek az én akkori utánpótlás válogatottamban.

- Akkor a lányaid már jobban beszéltek angolul, mint magyarul…

- Kis túlzással, mondhatjuk ezt is. Dorka lányommal családi okokból visszaköltöztünk Magyarországra, 2013 augusztusában. Több mint egy évig Dunaújvárosban dolgoztam, a lányom pedig ott vízilabdázott, s a mai napig ott játszik. Nagyon büszke vagyok az eredményeire. Az élet azonban úgy hozta, hogy ő maradt, és pedig Miskolcra kerültem. Ott megnyertük az OB-I/b-s bajnokságot, a Komjádi Kupában pedig döntőt játszottunk. Egy év múlva, 2015-ben, mégis elvállaltam egy görögországi munkát. Az Athén Glyfada női csapatánál dolgoztam. Elég szépen alakultak a dolgok, amikor édesapám megromlott egészségi állapota miatt úgy döntöttem, hogy végleg hazatérek Egerbe. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ahonnan elindultam, oda visszatérhettem. Ráadásul a legkisebbekhez. Ez most a kihívás számomra, s minden tudásommal, tapasztalatommal ennek szeretnék megfelelni…

/Fotó: Szilágyi Péter archívumából/