Amikor hajnaltájt ugyanúgy felébredtem, mint két hete már majd minden nap, leballagtam a nappaliba és a televízió távirányítója után matattam alig, alig nyitott szemmel. Ahogy nyílt az elmém, csalódottan vettem tudomásul, hogy már nincs, már vége. Csak a vihar kopogtatott az ablakomon, s költött fel, indította az elmúlt két hét automatizmusát. Gyorsan visszafordultam, de már csak nagyon nehezen tudtam visszaaludni. A villámok bevilágították a szobámat, s a kísérő mennydörgések szakították félbe a szunnyadást.
Félálomban még láttam Magyari Alda egész pályás gólját, ami megkoronázta az egész olimpiai játékokon nyújtott fantasztikus teljesítményét. Hallottam Keszthelyi Rita könnyekkel küszködő nyilatkozatát, amelyben köszönetet mondott minden érintettnek. Felsejlett Bíró Attila alakja, aki a fáradtságtól alig tudta elmondani, hogy aki nyugodt életre vágyik, az ne ezt a szakmát válassza. Ott voltak persze a többiek is: a nekünk oly kedves egriek, Szilágyi Dorka, Vályi Vanda, vagy éppen a Dobó téri díszteremben állampolgári esküt tett Rebecca Parkes. Meg a többi hős, Gurisatti Gréta, Gyöngyössy Anikó, Illés Anna, Rybanszka Natasa, Leimeter Dóra, Garda Krisztina, Gangl Edina, Szűcs Gabriella.
Talán már újra aludtam, de tisztán emlékszem, hogy felidéztem: megjárták a mennyet és a poklot. Legyőzték a verhetetlen amerikaiakat, hogy utána nem várt vereségeket szenvedjenek, s végül azok ellen az oroszok ellen kellett a bronzért küzdeni, akiktől az olimpia első mérkőzésén vereséget szenvedtünk. De GYŐZTÜNK! megtörtük a korábbi végjátékok átkát, átlépve saját árnyékukon megszerezték a női szakág első olimpiai érmét. Fantasztikus dicsőség ez a csapatnak, a nemzetnek, nem utolsó sorban pedig magának a vízilabdának, sportáguknak. Viháncolás, ünneplés, majd hangos szurkolás másnap a fiúknak.
Akik ugyanazon a "hullámvasúton" jutottak a bronzmeccsig, mint a női csapat. Vereség a nyitányon a görögöktől, majd a négy között olyan játékkal búcsúztatták a horvátokat, amilyenre bizton állítom csakis a magyar csapat képes. Jöttek a görögök megint, a döntőbe jutásért és még ma sem hiszem, hogy másodszor is legyőztek bennünket. Még a történések után is nyugtalanul forgolódtam az ágyamban, hogy a " csak" bronz, mit hoz ki a fiúkból. Milyen jó volt úgy elaludni, hogy már tudtam: a mérkőzés hajrájában állva hagytuk a spanyolokat. Milyen jó volt úgy elaludni, hogy láttam felhőtlenül ünnepelni a fiúkat. A könnyeit nem szégyenlő Nagy Viktort, a két egrit, Erdélyi Balázst és Zalánki Gergőt, a már, már egrinek számító korelnököt Hosnyánszky Norbertet, no meg persze a többieket: Angyal Dánielt, Manhercz Krisztiánt, Vámos Mártont, Mezei Tamást, Jansik Szilárdot, Varga Dénest, Hárai Balázst, Pásztor Mátyást, Vogel Somát. Fantasztikus ez a két bronz. Csak mi mondhatjuk el magunkról, hogy mind a nők, mind a férfiak érmet szereztek vízilabdában. Ilyen még soha nem történt meg a sportág történetében egyik nemzettel sem. Újra történelmet írtunk!
Az utolsó villámlással járó mennydörgés után már nyugodtan szuszogtam: Milyen jó, hogy ezúttal csak három évet kell várni az olimpiáig. Ráadásul még hajnalban sem kell majd kelni, hogy az újabb magyar sikerekért szurkolhassunk. Addig pedig nekünk egrieknek nem kell unatkoznunk. Szurkolhatunk a hétköznapokban az újabb olimpiai kerettagságért harcoló játékosainknak. Jelöltek vannak bőven. Mind a női, mind a férfi csapatunkban...