Nincs a világon olyan hírügynökség amelyik ne a magyar női vízilabda fantasztikus győzelméről szólna. Még a visszafogottabbak is óriási bravúrról írnak, de a legtöbben a világszenzációt emlegetik. Mert hogy egy olyan amerikai válogatottat sikerült két vállra fektetni, amelyik olimpián tizenhárom éve veretlen. De nemcsak az amerikaiakat kellett legyőzni a lányoknak ezen a meccsen, hanem saját magukat is. Minden egyes játékosnak el kellett hinni, hogy képes ilyen teljesítményre, mindenkinek bíznia kellett önmagában, meg persze a társaiban. Abban a szakmai stábban, amelyiknek vezetője, Bíró Attila csak ennyit mondott az utolsó negyed előtt, hogy 4:1-re nyerjétek meg! Senki nem legyintett, hogy hülyeséget beszél, hanem ha ő azt mondta, akkor megnyerték!

Megnéztem újra a mérkőzést. Mit nem mondjak: ugyanúgy hatott, mint élőben! A 8:6-os amerikai vezetésnél ugyanúgy legyintettem, hogy ennek már lőttek! Az egyenlítésünknél már kezdtem hinni a döntetlenben. Rebeca Parkes góljánál, ami a tizedik találatunkat jelentette ugyanúgy ordítottam, mint reggel, amikor nemcsak a szomszédokat, hanem az egész utcát felköltöttem. Ilyen center gólt - két védővel a nyakában - eddig csak Kiss Gábortól, vagy Hárai Balázstól láttam, de női meccsen még biztos, hogy nem! Igaz, az amerikai lövéseknél már nem csuktam be a szemem, mint reggel, hanem csak ámultam, hogy ezt is, meg azt is, meg még egyet, meg megint kivédte Magyari Alda.  A végére úgy elbizonytalanította a meccs előtt önbizalomtól duzzadó amerikai világsztárokat, hogy azt sem tudták mitévők legyenek, amikor szembe kerültek vele. Ha rosszat álmodnak, akkor Magyari Aldát látják, akinek nemcsak két keze van, és azt hallják, hogy ezeken a kezeken csattan a labda. Itt cseng a fülemben Alda mérkőzés utáni nyilatkozata, aki azt mondta: a társai olyan szép gólokat lőttek, hogy már sajnálta az amerikai kapus kollégáját! Meg persze szólt a védekezésünkről is, a blokkokról, ami nagyban hozzájárult az ő teljesítményéhez, mert mindig bízott abban, hogy kapujának melyik részét takarják be védőink.

Szenzációs volt a játék! Ami szenzációs győzelmet jelentett! Erre az utolsó negyedre mindig emlékezni fogunk! Büszkeségtől dagadt a mellünk! Pláne nekünk itt, egrieknek! Mert kell e mondani, hogy nincs vízilabda esemény egri vonatkozás nélkül. A hadvezér, Bíró Attila a jó öreg Bárány uszodában tanulta meg a játék elemeit, majd játszott több száz első osztályú mérkőzést, mielőtt elindult volna világhódító útjára. Vályi Vanda a törékeny "kislány" szinte ugyanúgy néz ki, mint amikor először jelentkezett első egri edzőjénél, hogy vízilabdázó szeretne lenni. Szilágyi Dorottya Ausztráliából tért haza Egerbe, hogy világsztár lehessen. Magyari Aldára is egri kapusként figyelt fel a szövetségi kapitány, mert itt teljesedett ki eddigi pályafutása. Rebeca Parkes is azért jött Egerbe, hogy a világ egyik, hanem az egyedüli legjobb centere lehessen. De emlékezzünk csak! Keszthelyi Rita is Egerben pallérozódott, egri színekben ünnepelhette élete első bajnoki aranyérmét. Köszönjük valamennyiüknek, s azoknak az egri mestereknek, akik céljaik elérésében segítették: Pócsik Dénesnek, Kelemen Attilának, Biros Péternek, Szilágyi Péternek, Rüll Csabának, Nagy Istvánnak!

A lányok a vízilabda piros betűs ünnepévé tették a mai napot! Ez pedig még akkor is igaz, ha Bíró Attila szerényen úgy fogalmazott a mérkőzés utáni nyilatkozatában, hogy ez is csak egy csoportmérkőzés volt. Örüljünk, de a java, a neheze még hátra van! Mindenesetre roppant kíváncsi lennék a másik csoport csapatainak a véleményére. Ezek után kit szeretnének elkerülni az egyeneskieséses szakaszban? De ne rohanjunk ennyire előre! Ma csak olvasgassuk a hírügynökségek tokiói beszámolóit, amelyek a magyar világszenzációról szólnak!