Hölgyeim és Uraim! Szeretném világgá kürtölni: – amit egyébként  úgyis valamennyien tudnak -, következik a döntők döntője! Kételkedők s reménykedők! Ildomos idejekorán útra kelni, mert valószínűsíthetően szűknek bizonyul majd a szolnoki uszoda. Ott lesz mindenki, aki ebben a sportágban számít. Szakemberek, egykori s jövendőbeli nagy játékosok, a szövetség munkatársai, a csodát váró szurkolótáborok s még olyanok is, akik egyébként nem nagyon járnak vízilabda mérkőzésre. Ott lesznek a kellékek is, a bajnoki serleg, az érmek, a már idejekorán az uszoda tetőteréhez rögzített lufik, konfettik, a titokban behűtött pezsgők, a dobok, a kereplők, a hangrobbanást előidéző eszközök. A sportág, a magyar sport büszkesége, a vízilabda nagy ünnepére készülünk!  A döntők döntőjére! Mindkét csapat érdeme, hogy azzá tették ezt nekünk!

Én a laikus, nem merném magamnak a bátorságot venni ahhoz, hogy szakmai fejtegetésekbe kezdjek. Bár rendszeresen megszólalok vízilabda ügyekben, de nem vagyok több a fanatikus szurkolónál. Aki lát ezt - azt, s már több évtizede rajong a sportágért, a szabályokkal is tisztában van, de mégis csak a szíve szerint dönt és dönthet. S bizony előfordul, hogy a szurkolói hovatartozás mondatja ki velem a vaskos véleményt, nem egyszer ráadásul megmásíthatatlan igazságként feltüntetve azt. Ha volt ilyen – biztos volt -, akkor most érkezett el az idő, hogy bocsánatot kérjek a szakmától s írásaimat esetleg olvasó szurkolóktól.

Mert én ugyanazt látom, mint a legtöbb fanatikus, vagy legalábbis szeretném azt látni. Én, a laikus úgy gondolom, hogy ezt a mérkőzést azért rendezhetik meg szombaton délután Szolnokon, mert az egri csapat – mindenekelőtt - legyőzte önmagát. Elhitték edzőjüknek, egymásnak s önmaguknak is, hogy a sportban nincs verhetetlen. Elővették szakmai és emberi büszkeségüket, szurkolóik iránti felelősségérzetüket, s megcsinálták azt, amiben vesztett pozíciójukból kiindulva már-már majdhogynem kételkedtünk. Olyan sportemberi magatartást tanúsítottak, ami messzire mutat. Amiért érdemes meccsekre járni, amiért őszintén lehet rajongani. Üzenték mindenkinek: soha ne add fel!

Én, a laikus büszke vagyok arra, hogy ezt a sportágat s ezen belül, ezt a csapatot írásaimon keresztül képviselhetem. Mint ahogy büszke vagyok Európa - szerte megcsodált szurkolótársaimra, a táborra! Ahol egymásra talált orvos, pedagógus, szakmunkás, gazdag vállalkozó és munkanélküli nélkülöző. Ahol nem számít, hogy ki vagy, mik a politikai nézeteid, milyen a származásod, mert ott mindenki egyformán veri a dobot, rázza a kereplőket, s torkaszakadtából  kiáltja: „Itt van az Eger! Lássátok, itt van az Eger!”

Én, a laikus büszke vagyok arra is, hogy személyesen ismerhetem a döntők döntőjének valamennyi egri résztvevőjét és sokakat a szolnokiak közül is. Szót válthatok a legendával, Biros Petivel, s megkérdezhetem tőle, vajon milyen érzések kavarognak benne a döntők döntője előtt. S amikor csak a rá jellemző ajakbiggyesztés a válasz, akkor tudom, hogy most jobb csendben maradnom, s azonnal visszavonulnom. Mert úgyis elmondott már mindent, amit el lehetett, s tudhatjuk azt is, hogy ez az utolsó bajnoki mit jelent a számára. Büszke vagyok a legfiatalabbak egyikének, Lőrincz Bálintnak a nyilatkozatára is. Bizonyára emlékeznek rá, hogy mit is mondott, mégis libabőröket előcsalogató újra felidézni: „Megígértük  Biros Petinek, hogy bajnokként búcsúztatjuk…!”

Nekem, a laikusnak szeretném, ha megbocsátanák, hogy nem citálom most ide a szakmát. Nem zaklatom nyilatkozatért sem Dabrowski Norbertet, sem a klubelnök Bárány Attilát. Nem teszek föl bugyuta kérdéseket a játékosoknak sem. Mert csak olyanokat lehetne, amit már ezerszer megkérdeztünk. Mi lesz? Hogy lesz? Miként készültünk? Védhet- e mégegyszer olyan földönkívüli módon Báne, mint legutóbb tette? Illetve sorolhatnám a Hárai csavaroktól, a Szivós őrületig, az Erdélyi hálószaggatásától, a Csucskovics-Kis Gábor párharcokig, a végtelenségig.

Én, a laikus úgy gondolom, hogy most hagyni kell őket, hangzatos nyilatkozattételek nélkül. Beszél majd helyettük a produkció, szombaton, Szolnokon. Én, a laikus pedig együtt üvöltöm a büszke táborral: „Itt van az Eger! Lássátok, itt van az Eger!„ Ígérem, legyen bármi az eredmény ugyanúgy szeretni fogjuk őket…

(FOTO: Fehér Kálmán)