Micsoda döntő volt ez?! Döntő volt a javából! Fantasztikus publikum, körmöket tövig lerágó izgalom, őrületes taktikai és fizikai csata, sajnos már-már a sportághoz szorosan kötődő játékvezetői összevisszaságok. Meg nem ítélt gól, véget ért, majd újra folytatott játékrész, térfélcsere kétszer. Volt azért szerencsére mindemellett parádés színvonal. Bomba gólok itt is, ott is, remeklő kapusok, Hosi csavar, Dumi víz alattija az egyenlítésért, hogy Milos Csuk kapufás találatát sem feledhetjük. Világklasszisok itt is, ott is akik közül ezúttal Biros Péter emelkedett a legmagasabbra, nemcsak góljainak köszönhetően, hanem ahogy irányított, amilyen higgadt maradt, amilyen taktikusan, okosan játszott, ahogy összefogta az övéit, igazi vezér volt, akin nem fog az idő. A végén olyan boldogsággal emelte a magasba a győztesnek járó serleget, mintha hasonló ünneplést nem élt volna át soha. Pedig híres győzedelmeinek krónikáját terjedelmi okokból csak ritkán lehet megemlíteni, meg egyébként is már a lexikonok segítsége nélkül talán még ő sem vállalkozna hiánytalan felsorolásukra.
Rekedt torkok, pecsenye pirosra tapsolt sajgó tenyerek, a decemberi télnek fittyet hányó izzadság cseppektől gyöngyöző homlokok hirdették a győzelmet az uszoda környéki kiscsoportos foglalkozásokon, amelyek egyetlen célja: újra átélni és értékelni a legfrissebb élményeket. Persze gyorsan megteltek a környékbeli kocsmák, egy-egy koccintás erejéig mert a diadalt nemcsak hirdetni, ünnepelni is kell!
Dabrowski sírt egyet a felesége vállán, majd a legkisebb lányát megához ölelve, aki nem értette még istenigazából, hogy apa miért is ruhástól fürdik abban a bizonyos nagy medencében. De mint azt a már klasszikusként emlegetett mondatból tudjuk: sírni csak a győztesnek szabad/!/ , mindenki azzal értett egyet hadd sírjon csak. Hisz megjárta a poklot, csapatával együtt, mielőtt a mennybe ment volna. Mert e határtalan boldogság igenis odáig repítette, teljesen megérdemelten. Aki egyik napról, a másikra kitalálja, hogy mit kell csinálni a világ egyik legjobb centerét nélkülözve, két ifi játékossal a kispadon, egy ilyen ellenfél ellen, mint a Szolnok, annak csakis az elismerés, a gratuláció jár. Nem tudom, hogy mit mondott a játékosainak a meccs előtt – meg hiába is kérdezném, úgysem mondaná meg -, de ilyen tűzzel, ilyen lelkesen, ilyen bátran, ilyen okosan, s ilyen jól, megkockáztatom a véleményt: még nem játszott a csapata.
Együtt indult a társaság a belvárosi étterem felé, hogy megünnepelje a kupagyőzelmet. Sokáig csendben bandukolva, mintha még egyszer lepörgették volna a fejekben az elmúlt órák eseményeit. Még ott csattogott mindenki agyában a nézők hálája, a szép volt fiúk!, meg a kupagyőztes, kupagyőztes rigmusok. Aztán valaki, talán éppen az, aki előtt a kis Biros, a nagy bajnok unokaöccse ballagott, el nem kiabálta magát: „… hát hogyne nyertünk volna, amikor egy Birossal többen voltunk!”
Már ment a vacsora, elfogytak az első italok is, amikor megérkezett a meccs egyik hőse, Braniszlav Mitrovics. Evőeszközök azonnal elejtve, az összes csapattárs vastapssal fogadta. –Hiába, no – mondta valaki -, érkezni tudni kell! Mint ahogy védeni is, akkor, amikor a legfontosabb, mondjuk az utolsó büntetőnél, amikor az egekbe perdült karjáról a labda. Ő meg a víz fölé emelkedve hirdette: megnyerte első magyarországi trófeáját. Felelevenedett a vacsora asztalnál sok minden egyéb mellett Csuk kapufás bombagólja is, de ő csak szerényen mosolyogva hallgatta, mert tudja bármikor lő ilyet, mondjuk legközelebb szerdán Herceg-Noviban.
S ha már Herceg-Novi! Ünneplésnek vége, hétfőn edzés, kedden utazás, szerdán Bajnokok Ligája. Boldogság marad, de tudják, hiszen valamennyien profik, a célkitűzések közül, még csak az első teljesült. Ha jól emlékszem, ott a vacsoraasztalnál, már a BL finálé is szóba került. Valami Recco volt az ellenfél. S akár hiszik, akár nem: GYŐZTÜNK!
Folytatás májusban…
(FOTO: Szántó György)