Braniszlav Mitrovicsra és Milos Csukra friss világbajnokként mi is büszkék lehetünk.
Bár a magyar vízilabda nem gyújt örömlángokat a kazanyi Világbajnokságot követően, abból messzemenő következtetést egyelőre nem kell levonni. Nem tisztem mérleget vonni, meg egyébként is nagy bátorság lenne részemről bármilyen szakmai értékelés, de azért engedtessék meg annyi: nem ehhez szoktunk.
Néztem a döntőben a szerbek káprázatos játékát – lehet, hogy eddig csak azért nem láttam ennyire lenyűgözőnek, mert ellenünk játszották -, s felidéződött a nem is annyira régmúlt. Amikor arra voltam kíváncsi, hogy egy Filipovics, Mandics roszzkéz oldallal vajon mit kezdenek a horvátok, azonnal eszembe jutott, hogy nincs ellenszer. Ugyanúgy nincs, mint ahogy nem volt a Benedek, Kiss Gergő, Madaras hasonló alakzattal. Vagy amikor Milos Csuk bevágta a negyediket, meg a hetediket a kapásoldalról, csak csettintettem: zseni! Mint amikor Biros bombázott onnan, egy Kásás átadást követően. Olyan higgadtan, nyugodtan, mégis bravúrosan, de mindenféle póz nélkül, ahogy Braniszlav Mitrovics egy világbajnoki döntőben hozta a hatvanhét százalékos védési arányt, csak a fénykorában lévő Szécsit láttam védeni. No, jó elég öreg vagyok hozzá, hogy még valakit: Molnár Endrét.
Megtörtént a generáció váltás, most a szerbek húzták elő a „cilinderből” korszakos zsenijeiket. Minden posztra kettőt, vagy akár hármat is. Nem csak az erőtől duzzadnak már, hanem úgy jár a labda kézről-kézre, hogy – ha nem ellenünk teszik -, öröm nézni.
Persze ha a világ legjobbjairól beszélünk, akkor gyorsan tegyük hozzá, hogy ámulnak ám a tárgyilagos szerbek nem egy Varga Dumi megoldáson, s Hosnyánszky ütemtelen lövéseit is gyakorolgatják – hiába -, Hárai centergóljairól, különösen a csavarjairól nem is beszélve. Mint azt a csibészséget sem érik el soha, amivel Erdélyi Balázs született, s ejtetett már kétségbe két földrészen is hatalmas, magukat vízilabdásnak mondó embereket.
Ha már nem voltunk ott a döntőben – a vízilabda szerelmeseként -, tudtam gyönyörködni a szerbek játékában. Sőt még azon is rajtakaptam magam, hogy drukkoltam nekik. Telhetetlen módon akartam látni még egy Báne védést, még egy olyat, amit egyébként sokan mások védhetetlennek gondolnak. Akartam látni olyan varázslatos Csuk féle gólpasszokat, amiből Mandics lőtt gólt, s olyan Milos gólokat, amit csak lassítva lehetett látni.
Igen! Miattuk drukkoltam a szerbeknek. Mert ők egy kicsit a mieink. Filipovicsot és Mandicsot látva értettem meg, hogy Vapenszki miért nem válogatott. Lehet csak azért, mert az ő kapitányuk nem vállalta fel, hogy három balkezessel játszanak, mint annak idején Kemény Dénesnél Benedek, Kiss Gergő és Madaras.
Ha már nem lehettünk ott a végjátékban, akkor külön örültem Mitrovics különdíjának, akit a torna legjobb kapusának választottak. Örültem Milos Csuk örömének a dobogó tetején, s magam előtt láttam a következő klubszezon díjkiosztóit, amikor Mitrovics és Csuk a ZF-Eger köpenyében állnak a dobogók tetején. Ám addig is őszinte szívből gratulálunk világbajnokainknak Mitrovicsnak és Csuknak. Megérdemelték, mert nagyon megdolgoztak érte. Itt a szemünk előtt Egerben…
(FOTO: kazan2015.com)