Egy - na, jó -, másfél sarokra lakik az uszodá(k)tól. Amikor megjött vidáman, mosolyogva integetve, úgy pattant le a kerékpárjáról, hogy rögtön az jutott az eszembe: de jó is lenne ilyen hetvenöt évesnek lenni. Ennek az embernek – bármilyen hihetetlen -, nincs ellensége! De még csak haragosa sem! Ha azt mondom, hogy köztiszteletben áll, az olyan hivatalos. Pedig ez az igazság, de egyszerűen nem illik hozzá a kifejezés. Dr. Halmos Péter főorvost, az egri vízilabdázók orvosát mindenki szereti. Még ha közhelyesnek is tűnik, de ez a jó kifejezés. Úgy terveztük, hogy leülünk egy kávé mellé, az uszoda melletti presszó teraszára beszélgetni, amit aztán korán feladtunk. Percenként szakítottak félbe bennünket. Akik arra jártak, csak egy mondatra kérték a türelmünket, mert mindenki fontosnak érezte, hogy akár csak egy kézfogás erejéig is, de szóba elegyedjen vele. Vidámsága, életigenlése, az arcáról el nem tűnő mosolya, vonzza az embereket. Így aztán behúzódtunk a Bitskey földszintjén lévő rendelőjébe. Színes, gazdag élettörténete regénybe illő. Ebből most csak egy kis szeletke jut nekünk, amiből még azt is szájtátva hallgattam, amit már ismertem.
- Hat évesen csenevész kis legényke voltam – mondta. – Amolyan igazi rossz gyerek. Utáltam enni, csak úgy menet közben lehetett szegény anyámnak belém tukmálni néhány falatot. Mivel apám az úszóklub elnöke volt, az tűnt a legkézenfekvőbbnek, hogy levitt az uszodába. 1946-ot írtunk akkor. Kiss Lacival az úszók jelenlegi szövetségi kapitányával együtt úsztam. Neki itt éltek a nagyszülei, s a nyarakat Egerben töltötte. Már akkor is nagy élet volt a Bárányban. Emlékszem, hogy még disznókat is nevelt a gondnok a hátsó sarokban. A disznóól tetejére másztunk fel, mert onnan bekukucskálhattunk a lányok öltözőjébe. Amikor aztán egyszer beszakadt alattunk a tákolmány teteje, Válent Gyuszi kitiltott két hétre. Az volt ám a büntetés!
- Pócsikkal hamar barátságot kötöttem. 1953-ban indult a megyei vízilabda bajnokság. Tizenhárom évesek voltunk akkor, de már játszottunk. Csányi Barna, mindenki testnevelője volt a center. Végleg, Baranyai Gyuri hívott el az úszóktól vízilabdázni, 1955-ben. Egy évvel később játszottam az első OB-I-es meccsemet. Érdekes, hogy 1957-ben minden mérkőzésen szerepelnem kellett, mert szinte mindenki disszidált, vagy börtönben volt a forradalmi események miatt.
- Amikor felvettek az orvosi egyetemre – 1959-től, 1964-ig -, az OSC-be igazoltam. Olyan csapattársaim voltak, mint például Bodnár Andris, vagy a három Konrád. Kiváló társaság volt. Sajnos az OSC európai hírű nagy menetelése Szivós Pistáékkal az élen, az után következett, hogy én, mint szigorló orvos 1964-ben hazajöttem. Még öt évig voltam aktív tagja az első csapatnak. Aztán – 1971-ben -, Pócsik Dénessel, Szölgyémi Ferivel közösen megalakítottuk az Egri Vízmű SC-t. Olyan levezetésfélének szántuk, de mégis szervezett keretek között. Olyanok játszottak velünk, mint Denk, Rüll, Patkó, Szász, Bolya, Kelemen Laci, Dely Gyuri. Az utóbbi kettő még fiatal volt, de még nem fértek be az OB-I-be, nálunk viszont játéklehetőséghez jutottak, mert ez is a célok között szerepelt.
- Aztán amikor Ringelhann Gyuri, aki mellesleg a sógorom, elment 1974-ben Afrikába, fellendíteni az ottani orvoslást, szakosztályvezető lettem helyette. Ez egészen 1978-ig tartott, amikor Ruza József a Magyar Úszó Szövetség nagyhatalmú főtitkára javaslatára kineveztek a szövetség elnökségi tagjának. A vízilabda, csak 1989-ben vált külön, amikor alelnök lettem. Az utánpótlás felügyelete tartozott a szorosan vett feladataim közé, ami aztán a szívügyemmé vált. Ezért elnökösködtem két évig a Komjádi Béla Kuratóriumban. Pedig akkor már – 1990-ben -, beválasztottak a fül-orr- gégész orvosok szakmai kollégiumába, ami óriási megtiszteltetés volt. Kénytelen voltam lemondani a sporttisztségekről. Ez a szakmai kollégium irányítja ugyanis az orvoslásnak ezt a területét. Nemzetközi konferenciákra jártam, tartottam nem egy előadást is, amire alaposan fel kellett készülni, s bármennyire sajnáltam, de nem maradt rá időm. Fél szívvel, meg nem egészen odafigyelve pedig nem akartam csinálni.
- Egertől soha nem szakadtam el. Rövid időre terveztem, a salgótarjáni kórház osztályvezetését, de aztán évtizedek lettek belőle. Akkor is hazajártam rendszeresen, s ha már itthon voltam soha nem mulasztottam el, hogy lemenjek a Bárányba. Ott voltak a régi játszótársak, a barátaim, a családtagjaim. Mert ez az egész, egy nagy család volt. Volt idő, amikor annyit voltam együtt Pócsik Dénessel, aki Ringelhann Gyurival együtt, a legjobb barátom volt, hogy egyszer a feleségemet is Dénesnek szólítottam. Hosszú házasságunk ideje alatt ezt vette a legnagyobb sértésnek, amit kapott tőlem. Még ma is emlegeti.
Felcsillan a szeme, s a már jól ismert mosoly is szélesebbé válik, amikor a családjáról esik szó. Számtalan kitüntetés érte – a salgótarjáni díszpolgárságtól, a Magyar Sportért, kiváló orvos, és sorolhatnánk. Ő a családjára a legbüszkébb! Két fiára, akik közül az idősebb, Péter a jogi pályán elismert és sikeres. Nem mellesleg pedig az egri és a magyar vízilabda vezetésében vállal oroszlánrészt. György pedig a szakmát viszi tovább, hiszen kiváló fül-orr-gégész orvos, aki tudásával évek óta a hollandokat bűvöli el. Akik már azt is tudják róla, kitől örökölte tehetségét.
- Szerencsés ember vagyok – mondja még búcsúzóul. – Úgy a családomban, a szakmámban, mint a sportban is, mindig örömömet leltem. Nem is hagyom abba soha! Rendelek, sportolok, s a legnagyobb ünnep, amikor együtt lehetünk mindannyian a családból.
Engedtessék meg nekem annyi: én is szerencsés ember vagyok! Mert dr.Halmos Pétert közelről ismerhetem, sőt mi több: a barátomnak tudhatom…
(FOTO: Szántó György, archív)