A nemrégiben hatvanadik születésnapját ünneplő Gyulavári Zoltánnal ültünk le egy kis beszélgetésre. Nincs ebben semmi különös, mert hellyel, közzel minden nap megtesszük ezt, s közös nagy szerelmünk a vízilabda is szóba kerül szinte minden alkalommal. Ez azonban valami különleges, valami egészen más beszélgetés volt. Gyulavári mesélt, én meg tátott szájjal hallgattam. Mintha nem ismernénk egymást legalább ötven éve. Elmondta, amit csak kevesekkel oszt meg: hogyan lett Zotyóból, Zoli bácsi!
- Mint minden egri gyereket, engem is levittek az uszodába a szüleim úgy jó ötvenöt évvel ezelőtt, hogy tanuljak meg úszni. Ha a nagymamáknak elegük lett belőlünk, akkor szinte ott nőttünk fel az öreg Bárány uszodában. De még ezt jóval megelőzően is jártam legalábbis a környéken, mert Halmos doki bácsi elmondása szerint tologatott a babakocsiban a Petőfi téren, miközben a szüleimmel beszélgettek.
- Aztán úsztunk Válent Gyuszi bácsinál, Gyergyák Magdi néninél. Akkor még senki nem vízilabdázott tíz évesen. Először is mindenki rendesen megtanult úszni. Ma ez sajnos nemegyszer fordítva van. Először eljön a gyerek vízilabdázni, de alig tud úszni, nekünk kell megtanítani, hogy megfelelő vízbiztonsága legyen.
- Akkor, az uszoda volt a játszóterünk. Fantasztikus klubélet volt. Edzés után fociztunk, jöttek a nagyobbak kirúgtak bennünket, de mi maradtunk, néztük, hogy ők hogy fociznak. Majd megint jöttek a nagyobbak, őket is kirúgták, mert ők fociztak. Egész nap ott voltunk. Ha rosszalkodtunk, elverték a fenekünket a papuccsal, amiért soha nem hisztiztünk. Inkább jót röhögtünk, az volt a legvagányabb, aki egy nap a legtöbbször kapott a papuccsal.
- Bodnár Pista bácsi volt az uszodagondnok, segítettünk neki medencét takarítani. Három forintot adott érte. Jó kis zsebpénznek számított ez a hatvanas években. Kicsit később, akik nem voltak kiemelkedően tehetséges úszók, azok mentek vízilabdázni, de mellette azért párhuzamosan úsztunk is. Olyan tizenkét-tizenhárom éves lehettem, amikor a felnőtt OB-I-es meccs előtt, amolyan bemutató jelleggel játszottunk előmérkőzést. Nagy szó volt ez akkoriban, nagyon büszkék voltunk magunkra. Telt ház volt a Bárányban, megtapsoltak bennünket, s egy életre elköteleződtünk a vízilabda mellett. Akkoriban ugyanis még nem volt serdülő, meg gyermek bajnokság, ez jelentette a bemutatkozást.
- Alig voltam tizennyolc éves, amikor az OSC ellen – akik akkor Európa legjobbjai között voltak -, bemutatkozhattam az OB-I-ben. Akkor érettségiztem. Nem kis rangot jelentett a városban vízilabdázni. Szinte csak egriek alkottuk a csapatot, kiegészítve egy-egy a főiskolán tanuló „idegennel”, mint például Gyárfás Tamással. Olyanokkal játszhattam együtt, mint Rüll, Denk, Pócsik, Katona, Regős, Lutter, Krajcsovics, Bolya. Kelemen Attilával, Kádas Gézával, a két Kováccsal Tamással és Robival mi képviseltük a fiatalságot ebben a csapatban. Mi úsztunk az öregek helyett. Én sem a játéktudásom miatt kerültem be, hanem azért mert gyors voltam. Úsztam a labdáért, aztán lecseréltek. Az utóbbiakhoz jött aztán később egy olyan generáció, akik sokáig együtt voltunk. Hadobás, Vincze Laci, Sike, Lipovics. Amikor meg már-már én számítottam öregnek, akkor került a csapatba Búza, Nagy Pista, Madarasi, Kun Laci.
- Kivételezett helyzetünk volt. Már az általánosban dicséretet kaptunk, bizonyos kedvezményekben részesültünk a gimnáziumban, élveztük a lányok érdeklődését, Hollandiába jártunk minden évben. A hetvenes években ez nagyon nagy dolog volt, amikor az emberek csak három évente utazhattak külföldre. Hoztunk ezt, azt, eladtuk, pénzünk is volt. Sportoltunk, tanultunk. Sajnos elkényelmesedtem, nem vettek fel a jogra, így az egri főiskolán végeztem, ami azt is jelentette, hogy maradtam Egerben.
- Voltam Ifi válogatott, a mostani IFI EB-nek megfelelő Ifjúsági Barátság Viadalt megnyertük, az Universiadén hatodikok lettünk. Olyan főváros centrikusság jellemezte a sportágat, hogy mindkét csapatban én voltam az egyetlen vidéki. Nincs hiányérzetem, amiatt, hogy nem lettem felnőtt válogatott. Abba a csapatba nem lehetett bekerülni, pláne meg az én méreteimmel. Faragó, Csapó, Gerendás, Szivós /Marcinak az édesapja/, Molnár, stb. fantasztikus játékosok voltak. Jóban vagyok velük, mindig beszélgetünk ha találkozunk, sőt olyan olimpiai bajnok is rám köszönt a minap, akin meglepődtem, hogy egyáltalán emlékszik rám.
- Még a legnagyobb nevekből álló csapat is tartott akkor tőlünk. Egerben mindig nagyon éles küzdelmek voltak. Emlékszem, amikor a sapkámnál fogva Wiesner Tamás a víz alatt tartott, s Kelemen Attila a partról beugorva mentett ki a kezei közül. Nagy balhé lett belőle, fegyelmi tárgyalással a végén. Nem sokkal utána Gerendás Gyuri verte szét a szemöldököm, ami után úgy fogadtak a fegyelmi bizottság előtt, hogy Gyulavári, már megint itt van?! Vérző fejjel jártam keltem az uszodában mint az 56-os melbourne-i olimpián a szovjet meccsen. Most mondtam volna a fegyelmin, hogy Madi rúgta fejbe Gerendást, én csak a megtorlást kaptam? Jókat derültünk Gerendással, amikor felidéztük mindezt. Mondta is, hogy akkor bocs, s elkezdte keresni Madit, hogy van egy kis tartozása…
- Amikor Pócsik elment Kuvaitba, akkor Pozsgai Zsolt lett az edző, de ő is elment néhány év múlva Szegedre, s azt vettem észre, hogy én vagyok a tréner. Mivel 1982-ben megműtötték a gerincemet - most is bent van négy csavar, ami tartja a csigolyákat -, utána már nem tudtam a megszokott formámat hozni. Így 1986-ban elvállaltam az edzőséget. Ha Dénes /Pócsik/ itthon volt akkor másodedző voltam, ha nem akkor én irányítottam. Voltak nagyon nehéz időszakok. Megszűnt az ESE, önálló klub lettünk, pénz nem volt, a fedett uszodát lerobbantották, a nyitottat éppen felújították. Sokáig a strandon, az egyes medencében edzettünk, vagy a Zsóriban, vagy Miskolc-Tapolcán, vagy Budapesten, vagy Gyöngyösön. Néha azt sem tudtuk hol vagyunk. A kapusunk – Csányi Laci -, Szegeden dolgozott egy kaszinóban, ő csak csütörtöktől volt velünk, a szponzor zacskóban hozta a pénzt száz forintosokban. Pócsik Dénes akkor már Ausztráliában élt, szóval nem kevesebb feladat jutott, mint megmenteni Egernek a vízilabdát. Ilyen körülmények között óriási bravúr volt, hogy 2000-ben a klub történetében először indulhattunk a nemzetközi kupában. Jól is meneteltünk, de végül a nyolc közé jutásért a Vasast kaptuk, nem volt esélyünk, ki is estünk. Tizennégy évig voltam a felnőtt csapat edzője. Amikor a sors úgy rendelte, szívesen váltottam a gyerekekre.
- Szép lassan Zotyóból, Zoli bácsi lettem. Kelemen Attila, Holló Tivadar, Nagy Pista, meg én maradtunk. Az olimpiai bajnokok közül voltam edzője Biros Petinek – én igazoltam le -, Madaras Norbinak. Jászberényit serdülő korában én állítottam a felnőtt csapat kapujába. Jó nézegetni a különböző összeállításokat, látni, hogy ki mindenkinek voltam edzője az OB-I-es mezőnyből. Évek óta az utánpótlás tehetséggondozó válogatott edzője vagyok. Dolgoztunk az 1995-ös korosztályos válogatottal Czigány Karcsi /Dóra édesapja/ barátommal, akik közül ma már többen felnőtt válogatottak. Később Bencúr Mártonnal vittük a 2001-es születésűek válogatottját. Jelenleg pedig Holló Tivadarral közösen, a 2002-2003-as régiós válogatottat készítjük fel.
- Azért sajnálom a mai fiatalokat, mert a jelenlegi nemzetközileg is élcsapatot képviselő ZF-Eger gárdájába csak elvétve képesek bekerülni. Azt azonban látni kell, hogy egy tizennyolc éves srácnak az izomzata még nem képes megfelelni a nemzetközi szintnek. Biztos lesznek majd jónéhányan, akik később visszatérhetnek, mert a tehetségük az megvan ehhez. A mai gyerek eleve hátrányból indul. Mi jó értelemben véve az utcán nőttünk fel. Fára másztunk, cseresznyét loptunk nyár elején, építkezéseken bandáztunk, fociztunk reggeltől, estig. Ők meg a számítógép előtt ülnek, a telefonokat nyomkodják. Rengeteg a sportág, nehezen választanak, az iskolában a követelmények nagyok. Ha le is jönnek az uszodába, edzés végén elrohannak, hol különórákra, hol ide, hol oda. Az új létesítmények is zsúfoltak, betáblázottak. Náluk már sokkal nehezebben alakul ki az a bizonyos kötődés. Még jó, hogy itt vannak a példaképek, olimpiai- világ- és Európa bajnokok.
- Sokszor már zsörtölődöm, számolgatom, hogy mennyi van még a nyugdíjig. Viszont ha belegondolok, nekem az lenne a büntetés, ha nem jöhetnék. Ha már fáraszt is a gyerekzsivaj, egy hosszabb hét vége után hiányzik. Ki gondolta volna ötvenöt évvel ezelőtt, hogy az uszoda jelenti az életemet. Ma már csak az édesanyám, meg a kortársaim szólítanak Zotyónak. Zoli bácsi lettem, amit büszkén vállalok. Hogy megöregedtem? Dehogy! Csak mostanában egy kicsit sokat nosztalgiázom, s azon kapom magam, hogy arról mesélek, milyen is volt az élet, amikor még mindenki Zotyónak szólított…
(FOTO: Szántó György, archív)
