Sokan találgatják, hogy mitől is olyan népszerű a vízilabda? Miért jó ebben a közegben létezni? Miért van az, hogy még a napi gondok is tovaszállnak arra az időre, amikor a pólósok társaságába keveredik a halandó? Miért jellemzőjük e sportág űzőinek a humor, a jókedv, az összetartás, a barátság? Hogyan lehetséges, hogy a napi öt-hat órás összezártság után, a többségükben még a szabadidejüket is együtt töltik, mert nem unják meg egymást? Mitől van az, hogy ha valamelyikük bajba kerül, kérni sem kell, mert természetes a társak segítsége?
Azok, akik kilátogattak szombat délután a Bitskey uszodába – lehettünk úgy ezren, ezerkétszázan-, egy kedves gesztus kapcsán akár választ is kaphattak kérdéseikre. Bárány Attila egri klubelnök, a bemutatáshoz felsorakozó csapatokhoz lépett, s a szép nyári eredményeket elérőket egy nagy csokor virággal köszöntötte. Nemcsak az egrieket, hanem az ellenfélnél, a szegedieknél játszókat is. Egy egészen picit tévedett csak, mert nem számított arra, hogy Benedek Tibor szövetségi kapitány is a helyszínen tekinti meg a mérkőzést, így ő kimaradt a köszöntésből. Amikor ez szóba került valaki meg is jegyezte, hogy Egerbe érdemes előre jelezni egy-egy látogatást.
Úgy szólt a taps a lelátón a bajnokoknak, mintha itt Egerben nyertek volna VB-t, vagy éppen Universiadét, s kijutott az elismerésből az egri klubelnöknek is. Olyan libabőrös lett a kezdés, olyan melengető, olyan meghitt, olyan szerethető, olyan emlékezetbe véső. Pedig tudta mindenki, hogy most egy gigászi csata következik.
Vannak sportágak, ahol hatalmas molinókat hoznak a mérkőzések előtt a „Mondj nemet a gyűlöletre!” felirattal. Rendőrkordonok között érkeznek szurkolók a lelátóra, mégis hatalmas balhékról szólnak a tudósítások, s nem a sportélmény, hanem az elcsattanó pofonok, a gyalázkodó rigmusok, megrongált, vagy teljesen tönkretett tömegközlekedési eszközök teszik emlékezetessé az eseményt. Már ha egyáltalán emlékszünk rá, mert olyan mindennapiak, előre borítékolhatóak ezek, hogy beleívódtak a hétköznapokba.
Erre itt egy vízilabda rangadó, ahol nem kell molinó, nincs rendőr, van ellenben virágcsokor! Pedig a nézőszám itt sem kevés, sok más, mondhatnánk, népszerűbb sportágban örülnének ennyi kilátogatónak. Ott vannak a gyerekek, a családok, mert így teljes a szurkolótábor.
Persze vita, gigászi egymásnak feszülés, embert próbáló küzdelem, idegtépő csaták, bírókkal való pörlekedés, sőt még néhány csúnya kifejezés itt is van, ami jelzi, hogy igenis sporteseményen, s nem vasárnapi misén vagyunk, de valahogy ez megmarad azon keretek között, ami nem sért emberi méltóságot, ami miatt senki nem tiltja el a gyereket az uszoda látogatásától.
Gyűlölködő világunkban milyen jó is lenne egy-egy virágcsokor, egy-egy kedves gesztus, ami esetleg jelezheti, hogy nem ellenségek, hanem ellenfelek vagyunk, ha már így írta a rendező az élet színpadán. Addig azonban, amíg ez természetessé nem válik, énekelgethetjük a régi slágert: „Virágok közt veled lenni, milyen jó volna kedvesem…”
(FOTO: Tumbász Hédi)