…csakhogy, most győztünk is! Biztos vagyok benne, hogy ez nem egy poéngyilkos mondat, mindjárt a legelején, mert ki ne tudná már, amikor e sorokat olvassa, hogy hatalmas diadalt aratott a ZF-Eger gárdája, méghozzá döntőbeli riválisa, a Szolnok otthonában.

Most már vissza kell kapnunk valamit a sorstól – írtuk korábban -, mert annyi szerencsétlen vereség, és pontvesztés után, nekünk kell, hogy szerencsénk legyen. De ez nem egy szerencsés győzelem volt. Ez a szív, az akarat és egy pazarul megkomponált játék diadala volt. Egy olyan mérkőzésen, amelyiken újra bebizonyosodott, hogy a két legjobb csapat játszhatja a döntőt. Egy olyan mérkőzésen, amelyiken minden egyben volt ahhoz, hogy világszínvonalú produkciók szülessenek. Tömött, fülsiketítően hangos lelátó, villogó fények, tv-kamerák, fotósok és újságírók hada, no meg olyan főszereplők, akikről nagyon sok csapatnál álmodoznak az edzők és a szurkolók.

Bíróztunk egy jót az egri mérkőzést követően, mondván, hogy egy döntőhöz felkészültebbnek, pontosabbnak kell lenni. Nem lehet azonban irigyelni sem a korábbi találkozók sípmestereit, de a felfokozott hangulat miatt a mostani összecsapás vezetését vállalókét sem. Ha akkor elmondtuk kritikánkat, akkor most úgy dukál: ismerjük el a két Molnár teljesítményét! Dr. Molnár Tamás és Molnár Péter igenis a döntő színvonalának megfelelő módon vezetett. Persze most is volt vitatható ítélet itt is ott is, mert nincs az a vízilabda mérkőzés, ahol nincs. Molnár Péter úgy osztogatta a piros lapokat, mint egykori kalauz a menetjegyeket a villamosmegállókban, de utólag sem kérte rajta számon senki. Az ötméteres pedig ötméteres volt itt is, ott is, merthogy ítéltek belőle bőven. De hagyjuk a bírókat, mert azt tartja minden egyes sportág: akkor vezetnek jól, ha nem beszélnek ténykedésükről.

Maga a meccs őrületes volt. Az egrieken kívül, talán csak a helyszínen szintén sok mindent elraktározó Benedek Tibor örülhetett jobban. Láthatta, amit sehol máshol a világon senkitől: Hárai – már, már földönkívülinek jellemzett -, leírhatatlan csavar gólját. Szivós Márton önkívületi, mégis higgadt játékát. Egy ilyen meccsen, a legnagyobbak ellen is oroszlánkörmeit hegyezgető Zalánkit. A minden poszton kiemelkedőt nyújtó Hosnyánszkyt. A minden csibészségre kész, rendkívülit teljesítő Erdélyit. Azt a Bedőt, aki most is arról tett tanúbizonyságot, hogy Rióban a helye. Vagy, hogy miként verekedett meg Angyal, a bivalyerős Kis Gáborral. Hogyan nőtt fel a feladathoz Lőrincz. Csak azt sajnálhatta, hogy Biros Péter már visszavonulni készül, s lemondta a válogatottságot. Mert amit most is teljesített, az sokakból csalta ki az elismerést, mondván: ő a csapat esze. Persze, ott voltak a másik csapat válogatott aspiránsai is, ahogy a szerbek, akikről szintén hasznos információk birtokába juthatott. Merthogy Braniszlav Mitrovics védte a védhetőt, meg a védhetetlent is. Az utóbbit honfitársa által elvégzett ötméteres jelentette. Milos Csuk sistergő bombáit, vagy annak a Borisz Vapenszkinek a fantasztikus teljesítményét, akit Egerbe igazolásakor úgy jellemeztünk: az elpusztíthatatlan. Ezúttal is megmutatta: nem tévedtünk, valóban az. Fantasztikus munkát végzett az a Csucskovics is, aki akkor is szerethető módon mosolyog, amikor mindenki más vicsorogna, s a világ legtermészetesebbnek hitt módján állja útját az ellenfél támadásainak.

Bár az újságíró iskolában azt tanítják, hogy személyeskedésnek helye nincs. Most mégis leírom, annyit tapsoltam, hogy még mindig fáj a tenyerem. Az átélt izgalmaktól pedig – még most is, amikor felidézem azokat –, lúdbőrös a hátam. A meccs végén egyetlen egri szurkolónak sem volt sietős hazaindulni. Mindenki megvárta az uszodából kilépő játékosokat, hogy sajgó tenyér ide, sajgó tenyér oda, még egyszer viharos taps köszönthesse a győzőket. A rossznyelvek szerint volt olyan játékos, aki gyorsan visszament a hátsó kijáraton, hogy újra kijöhessen a főkapun. Megható pillanatok voltak. Az élet igenis nagy rendező. Stílusosan utoljára a győztes hadvezér, Dabrowski Norbert lépett ki a nagy csata helyszínéről. Köszönte a tapsot, de mint mondta: még nem történt semmi. Csak győztek. Viszont még mindig a Szolnok vezet. Találkozunk szerdán Egerben, este nyolckor! Ünnepelni meg ráérünk jövő szombaton, Szolnokon…

Mert legyen ennek a csatának bármi a végkimenetele, mindkét csapat megérdemli az elismerést, az ünneplést.

(FOTO: Fehér Kálmán)