Kikapni soha sem jó. Kár érte – mondhatnánk pedig… Ha csak Erdélyi Balázs játszhatott volna, egészen más a meccs. Azt viszont már korán megtanulhattuk, hogy a ha-val kezdődő mondatoknak sok értelme nincs. Vesztettünk, nemes egyszerűséggel fejet kell hajtanunk, gratuláltunk az ellenfélnek, jobbak voltak. Nem bírtuk el a hiányzók hátrányát, a hét közi betegségekből adódó edzéskimaradásokat. Mégis egy emlékezetes meccs volt. Mitől? Nézzük sorjában.
A klubvezetés egy fogadáson látta vendégül a mérkőzést megelőzően az első harminc klubkártya kiváltót. Azokat a szurkolókat, akik klubtagként, a hűségüket oly módon is kifejezték, hogy az éves bérletet már néhány éve felváltó kártyát megvásárolták. Mondhatnánk ők a biztos pontok a lelátón, hiszen minden meccsre érvényes belépőt is biztosítottak maguknak ezzel. Bárány Attila klubelnök köszöntőjében ki is emelte, hogy mennyire fontosak ők a csapatnak, akik mindig kitartanak, ott vannak, érdeklődnek, együtt bánkódnak, s örülnek, azaz valódi klubtagok. Habis László polgármester is fontosnak tartotta, hogy személyesen mondjon köszönetet ezeknek a drukkereknek, majd Bárány Attilával közösen adták át a klubkártyákat, s a meglepetés ajándékokat. Egy ugyanolyan aranyérmet, mint amit az elmúlt szezon győztesei vehettek át a bajnoki díjkiosztón, s a Demeter pincészet jóvoltából egy nemes nedűt tartalmazó palack bort. Bizonyára emlékezetes marad valamennyi résztvevő számára…
Aztán már a kezdésre várva tombolt a publikum, amikor megható pillanatok következtek. A bemutatásra felsorakozó játékosaink ledobták a köpenyüket, hogy mindenki elé tárhassák sárga pólójuk „KÖSZÖNJÜK ICUKA!” feliratát. A köszönet pedig annak a Balog Ilonának szólt, aki harminc éve szolgálja a klubot, mint irodavezető. Korábbi klubvezetők társaságában Bárány Attila köszöntötte a nagy nyilvánosság előtt a nélkülözhetetlen munkatársat, aki nagy odaadással, szinte észrevétlenül, de hihetetlen munkabírással végzi azt a fajta háttérmunkát, ami nélkül elképzelhetetlen lenne a klub élete. A meghatottságon túl ez is nagyon emlékezetes volt.
Aztán a meccs! Ezért imádják az emberek a rangadókat! Nem volt egy másodperc üresjárat, az ember csak kapkodta a fejét, s a mellette ülőt kérdezgette: Láttad ezt?, Mi történt?, Ki az a Szalai? Melyik a Csuk? Hogy lőtte ezt be a Vapenszki? Ki ütötte meg a Szivóst? Meddig bírja még ezt a tempót Lőrincz Bálint? Miért pontozták ki Csucskovicsot? Csak nem kikapunk? Nem győzelmet ígért Dabrowski? Most miért fújt a bíró? Tényleg vége van a meccsnek?
Sajnos tényleg vége, s tényleg kikaptunk. De sok korábbi kérdésünkre is választ kaptunk. Például arra, hogy ez egy fantasztikus CSAPAT! Így csupa nagybetűvel. Sokszor megkérdezték Dabrowski Norbertet, hogy miként lehet ebből a sztáregyletből csapatot formálni? Azt hiszem, ez után a mérkőzés után már nem kérdezik ezt többen. Mindenki láthatta: oroszlánként küzdöttek! A nézőtéri dobpergés, dudálás és őrjöngés közben is szinte hallható volt a fogcsikorgatás, ahogy egymásért, a szurkolóikért, az első hazai nagy rangadó győzelméért, sérült, s eltiltott társaikért a bizonyítási vágytól égve harcoltak. Ám most ez is kevés volt. De így el lehet veszíteni egy rangadót! Remélem a játékosok is tisztán hallották a mérkőzés lefújását követő nézőtéri tapsot. Szólt a győzelmet arató ellenfélnek, de leginkább a saját játékosok elismerésének.
Emlékezetes egy mérkőzés volt! S ez még csak a kezdet. Szombaton jön a Honvéd!
(FOTO: Lénárt Márton)