Többször elolvastam Tóthpál Zoltán tudósításait, még többször átlapoztam Lénárt Márton remek fotóit, amelyek a két napos gyermektornáról születtek, mert nem tudtam betelni velük. Felemelő, megmosolyogtató, valódi élményt jelentő, remek lenyomatai voltak ezek a rendezvénynek.
Mert ünneplőbe öltözött közvetlenül a húsvéti ünnepek előtt az egri Bárány Uszoda. Több mint száz gyermek, az OSC, a Szentes, a Miskolc, a Dunaújváros, valamint a házigazda egriek képviseletében töltötte be a teret. A kilenc, tíz évesek vidáman, a rájuk jellemző szeretelenséggel, csibészesen, de nagyon komoly arccal készülődtek életük első vízilabda tornájára. Arra, hogy megmutassák szüleiknek, edzőiknek, csakúgy egymásnak, hogy mit is tudnak már ebből a sportágból. Mennyire barátkoztak meg az idegen közeggel, a vízzel, s milyen jóban is vannak a labdával.
Amikor felültek a lelátóra a megnyitó "ünnepségre", hogy meghallgassák Szécsi Zoltán rendhagyó beszédét kis tenyerükből is dübörgött a taps. Mert mit is mondott a háromszoros olimpiai bajnok? " Nem felejtettem el, hogy ültem én is nem egyszer résztvevőként a lelátón, s hallgattam komoly bácsik, komoly gondolatait. Nem kicsit untam, sőt legtöbbször frászt kaptam tőlük. Ezért ígérem nektek, hogy rövid leszek. Kívánom, hogy jót játszatok, örüljetek egymásnak, a jó időnek! Szeressetek bele ebbe a sportágba, mert ha igazán szeretetitek még nagyon sok örömet leletek benne!"
Hangos hurrá kiálltással csobbantak a medencébe. Nem kérdezték, hogy hideg-e a víz, látszott valamennyiükön, hogy most aztán övék a főszerep. Nem akartak mást, csak a labdát és a gólt! Úgy örültek egy-egy találatnak, mintha az valamiféle nagy bajnokságról döntött volna. Bocsánat! Igen is arról döntött, hiszen életük első vízilabda megmérettetése volt ez. Amikor már nem csak úgy egymás között játszottak az edzésen, hanem valódi ellenfelek ellen. A parton ragadtak pedig úgy szurkoltak a társaiknak, úgy örültek egy-egy jó megoldásnak, hogy még a szomszédos lakótelepen is tudhadták: itt valami nagyon komoly vízilabda esemény zajlik.
Fel-felsejlenek a pillanatképek. Amikor orvosért kiáltott a kapus, mert belerúgott a kapufába, s nagyon fájt neki, de a kezelést már nem várta meg, mert hogy is hagyhatta volna cserben a társait. Aztán amikor a vízilabda sapka csúszott a szemébe a csatárnak a döntő pillanatban megzavarva őt. Kislányok és kisfiúk nemes, komoly egymás elleni küzdelméről. A szülők hangos, sokszor talán túl vehemens buzdításairól. A végén pedig a megannyi élményt besöprő tekintetekről. Az áhitatról, amikor a valódi példaképek - Dabrowski Norbert, Szilágyi Dorottya, Angelos Vlachopoulos, vagy éppen Biros Péter - adták át az aranyérmeket.
Mert itt mindenki győztes volt! Mindenki aranyérmet kapott! Biztos, hogy fontos helyre kerülnek majd otthonaikban ezek az érmek. Talán évtizedekkel később egyszer majd előkerülnek, s felidézik, hogy volt egy vízilabda torna Egerben, a Bárány Uszodában, amit az első igazi bajnokságban való részvételért kaptak. Mert így indultak el egy nagyon fontos úton, a sport, a mozgás örömének semmi máshoz nem hasonlítható, életüket végleg meghatározó egészséges felnőtté válás útján.
