Annyi minden történt. Olyan eseményekben, élményekben és sok minden egyéb másban gazdag szezont tudhat maga mögött az Egri Vízilabda Klub, hogy Bárány Attila ügyvezető elnökkel szinte alig tudtuk számba venni. Igyekezetünk ellenére sem voltunk képesek mindenre kitérni, de azért sok izgalmas kérdésre választ kaptunk. Olyanokra például, hogy mi minden kell ahhoz, hogy egy ilyen kis városnak, mint Eger, évek óta Európa élmezőnyéhez tartozó klubja legyen? Milyen szerepet játszik ebben az utánpótlás, ami minden szezonban nagyobb hangsúlyt kap? Hová tart a női vízilabda Egerben? Hogyan ítéli meg Biros Péter női szakágvezetői munkáját az első szezonja után? Maradt-e hiányérzete a klubelnöknek a férfiak szereplését illetően? Milyenek az infrastrukturális lehetőségek? Bírjuk-e anyagilag a versenyt? Milyen lesz a folytatás? Kapcsolat a szurkolókkal, szponzorokkal, támogatókkal… A kérdésekből is látszik: önmagában mindegyik egy külön fejezet. Az elhangzottakat megpróbáltuk három részbe sűríteni. Az elsőben elhelyeztük Egert Európa vízilabdás térképén, szó volt infrastruktúráról, utánpótlásról. A másodikban, a női vízilabdát vettük górcső alá. Ezúttal pedig a már korábban a klub zászlóshajójaként emlegetett férfi csapatról esik szó.

- Ha a papíron megfogalmazott célkitűzéseket vesszük, akkor minden teljesült a férfi csapatnak az elmúlt szezonban. Döntőt játszottunk a magyar kupában, a bajnokságban, bejutottunk a Bajnokok Ligájában, a Final Six-be, s ott is előre léptünk, a negyedik helyen zártunk. Mégis mindenkiben maradt valamiféle hiányérzet, egyfajta csalódottság. A klubelnökben is? - Igen, van egy kettősség bennem is. Azzal együtt is, hogy amikor kialakult az egész magyar mezőny, meg láttuk már a Bajnokok Ligáját, a selejtező kör után, azt a csoportot ahová kerültünk, akkor lehet, hogy aláírtuk volna ezt az egész eredménysort, amit elértünk. Mindenképpen egy sikeres évnek értékelem. Ami miatt egy kicsit rosszabb az ember szájíze, az azért van, mert a legvégére valahogy mindig elfogytunk, elfáradtunk. Igaz ez a kupadöntőre, ugyan úgy, mint a bajnoki döntőre, vagy éppen a Final Sixre, ahol pedig igazán közel voltunk a döntőbe jutáshoz. Mivel azonban emberekről szól a történet, nem gépekről valahol elfogadható. Objektív dolgok ezek. A Szolnok bebizonyította, hogy jobb csapat, mint mi. Háromszor megvertek bennünket a bajnoki döntőben. A Final Sixben álltunk a legközelebb ahhoz, hogy legyőzzük őket, aztán az sem sikerült, majd jött a világválogatott Recco, aki átgázolt rajtunk. Ez az utolsó élmény, ami a keserűséget okozza. Pedig ez a Recco mindenkit ugyan úgy agyonvert a szezon során, mint minket. Azt a Dubrovnikot is, aki ellen elcsúszott, s ellenünk mindenképpen bizonyítani akart, hogy megmutathassák, mit is tudnak. A Szolnok pedig felért a csúcsra. Pont az hiányzott nekünk ebből a szezonból, az a bizonyos eufória érzés, mint amikor tavaly megnyertük a kupát, vagy játszottunk egy rendkívül kiélezett döntőt. Ha valaki ott van, de veszít egy döntőben, vagy egy elődöntőben, az megkeseríti az addigi sikereket. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy ott ki tudjunk kapni, azért addig el is kellett jutni. Arról nem beszélve, hogy végig, egész szezon alatt olyan nehézségekkel kellett küzdenünk, amikre nem lehet felkészülni. Nem akarom megismételni, amit Dabrowski Norbi már elmondott, de ahogy elkezdtük a szezont Hárai és Csuk nélkül, aztán elszakadt Angyal Dani válla, aztán egy hónapra kiesett Csucskovics, majd a döntő előtti bemelegítésnél, Hosnyánszky esete, Erdélyi Balázs betegsége, amibe öt kilót fogyott, Lőrincz Bálint csuklósérülése a végjátékban. Tehát bennem is van egyfajta kettősség, de őrületes terheket cipeltek a játékosok. Nem vagyunk egy Real Madrid, hogy ha kiesik egy világsztár, akkor veszünk egy másikat. Így néhány hét távlatából, az egész szezont nézve bennem abszolút pozitív a kép, még akkor is, ha tényként kell megállapítani: valami miatt elfogytunk minden nagy sorozat végére. - Most már hosszú évek óta ott vagyunk Európa élmezőnyében. A költségvetésünk azonban nagyságrendekkel szerényebb, mint akikkel sorozatban fel kell vennünk a versenyt. Meddig lehet ezt így, lelkesedéssel, úgymond csapategységgel, szakmai újdonságokkal ellensúlyozni? - Emberfelettit kell nyújtani ezekhez az eredményekhez mindenkinek. Játékosnak, szakmai stábnak, de mondhatom azt az egész klubnak, beleértve azokat a háttérembereket is, akik nem látszanak, nincsenek a színpadon, de nagyon sokat dolgoznak. Mi meg akartuk tartani tavaly Zalánki Gergőt, vagy most Erdélyi Balázst is, de egyszerűen nem sikerült. Az átigazolásoknál is nagyon észnél kell lenni. Mindenkivel csak addig szabad elmennünk, hogy ez a csapat összeálljon, s olyan csapat álljon össze, a szakmai stábbal együtt, akik igen is képesek felvenni a versenyt. Vannak világklasszisaink. Elég, ha csak Hosnyánszkyt, Bánét, vagy Hárait említem, de a többiek is rendkívül fontos láncszemek. Csak amíg nekünk van három világklasszisunk, addig a Recconak van tíz, vagy a Szolnoknak meg hét, most már a Fradinak is van öt. Ez nem magyarázkodás, de azt látni kell, hogy évek óta azzal érjük el a célunkat, hogy minél inkább csapattá kell kovácsolódni. Meg a szakmai munkának olyannak kell lenni. Azért mondom, hogy az igazolásoknál is észnél kell lenni, hogy ne ígérjünk olyat, amit aztán nem tudunk betartani. Ne kapja el az embert a hév, mert mi is szívesen igazolnánk egy Prlainovicsot, de végén mégis a Prlainovicsék ellen kell harcolnunk. És ha azoktól kapunk ki, akkor jön a kritika. Meddig lehet? Nem tudom. Eddig bebizonyítottuk, hogy akárhogy átalakultunk, akárhogy leírtak bennünket mégis ott vagyunk, meg most is arról beszélgetünk, milyen rossz a döntőben kikapni. Tavaly is onnan indultunk, hogy három olyan meghatározó ember ment el, akik közül egy is megingatott volna bármely más klubot. Biros Peti abbahagyta, elment Szívós Marci, meg az a Zalánki Gergő, aki kezdett kiteljesedni. Idén is ez lesz. Akkor lehetünk sikeresek, ha mindenki hoz száztíz százalékot. Nagyon szét van feszítve mindenki ebben. Már Kaposvárra sem mehetünk el csak úgy, mert ha kikapsz, az később sokat jelenthet. Vagy az még belefért a BL selejtezőben, hogy kikaptunk itthon a Veronától, de még egy vereség esetén kiesünk már a selejtezőben, s az egész szezonunkat ki lehet dobni. Ma hajlamosak vagyunk a pozitívumokat, a győzelmeket természetesnek értékelni, pedig nagy dolog volt az, hogy hoztunk minden olyan meccset, ami úgymond kötelező volt. Pedig ha csak egy kicsit lankad a figyelem, akkor elkaphat bennünket egy Szeged, mondjuk, s azok a pontok már nagyon hiányoztak volna. Ennek a legnagyobb veszélye, hogy ez a csapat folyamatosan csúcsra van járatva, ráadásul bejöttek a sérülések, s akik a hátukon cipelték ezt az egészet, azok borzalmasan elfáradtak a végére. A követelmények pedig egyre csak nőnek. Az egyik szakportál beszámolója szerint a Szolnoknak az elmúlt szezonban ötszáz millióval volt nagyobb a költségvetése, mint a miénk, mégis tartottuk velük a lépést. A szakmai munka, a játékosaink áldozatvállalása, a város, a ZF-Hungária Kft. szerepe, az összefogás, ami olyan támogatókon keresztül valósult meg mint a Mauri Utazási Iroda, vagy az Agria Drink Kft, s a szurkolóink ez az ami töretlenül visz előre bennünket. - Hogy látod ebben Dabrowski Norbert szerepét? Ő a felelős mindenért, ami a férfi vonalon történik. Ő maga nyilatkozta, hogy a Bajnokok Ligája negyeddöntőjét követően egy kicsit azért elgondolkodott a folytatáson. - Egyetlen egy alkalom volt, amikor elgondolkodtam a váltáson. Akkor, amikor ő szövetségi kapitánynak pályázott. Nyilván akkor mi ezt megbeszéltük, de nekem végig kellett gondolnom, hogy mi lesz, ha őt választják, mert ráadásul én is tudtam, hogy alkalmas a posztra, s jó kapitány lenne. Ez is azt bizonyítja, hogy az ő szakmai munkájában teljes egészében töretlen a bizalom. Ahogy beszéltünk a játékosok teljesítményének csúcsra járatásáról, ez nála hatványozottan igaz. Ha ide jön egy Tatabánya, vagy egy Spandau, az nem fordulhat elő, mint ahogy nem is fordul, hogy ő azt fél vállról veszi. Nem úgy készül. Ezt a játékos azonnal megérzi, abban a pillanatban tudja, hogy ha ő nem úgy követel. Ezért egész szezon alatt neki is a maximálisat kell teljesítenie, ami rendkívüli igénybevétel. Persze, hogy ő is elfáradt a szezon végére. Természetes az is, hogy újra gondolja a dolgokat, de ez nem tartott sokáig. Pár nap múlva már az új szezon terveivel volt elfoglalva. Neki három csapata van. A felnőtteken kívül ott a stáb, a másodedző, a gyúró, a gyógytornász, az orvos, a pszichológus, s ott az utánpótlás. Most ebben az időszakban az utóbbi munkát koordinálja, hogy az egész klubban, a férfi vonalon ugyanaz a szakmai munka legyen. Ha megérkezik egy ifi játékos a felnőttekhez, akkor tudja, hogy mit kell csinálnia, mi az elvárás vele szemben, ne akkor kelljen neki különböző dolgokat megtanítani, mert arra nincs idő. Ezekben a napokban az jelenti számára a feladatot, hogy hosszú távon a saját utánpótlásunkra támaszkodhassunk. Folyamatosan tanul, fejlődik, meg kell is, mert a vízilabda is fejlődik, s amit ma tud, az holnap már lehet, hogy kevés. Ezt pedig ő maga is tudja, ez a belső igényéből fakad. Azért mondom, hogy töretlen a bizalom, mert jól csinálja, egyébként nem lennénk ott minden évben a döntőben, a Final Sixben, ami már a közönség alapvető elvárása. Persze biztos, hogy meg van a felelőssége neki is, a játékosoknak is, meg valamennyiünknek, hogy a végére elfogytunk, de mint ezt korábban kifejtettük ebben is sok volt az objektivitás. Ha pedig a döntők kapcsán velem együtt a hiányérzetről beszélünk, akkor azt kell, mondjam, hogy ez az előrelépés egyik, hanem a legfontosabb záloga. - Mint azt a bevezetőben is említettük nagyon sok dolog történt, amire egy ilyen szezonértékelő összefoglalóban szinte képtelenség kitérni, mert akkor nem lenne vége soha. Mégis mi az, amire a klubelnök szívesen emlékszik? - Így hetekkel a zárást követően azt mondom, hogy mindenre. Leülepedtek bennem a dolgok, szívesen gondolok a 2016-17-es szezonra, büszkén vállalom azt. Örömmel tölt el, hogy egy ennyire áldozatkész, mindenre vállalkozó stáb dolgozik velem. Ezúton is köszönöm a munkájukat. Bár többször megtettem, ki kell emelnem a város, a szponzorok, a támogatók áldozatvállalásait. Ne tűnjék hangzatosnak, de ma is megdobban a szívem, amikor arra a Biros gálára gondolok, amire az egész ország felkapta a fejét. Végtelenül örülök neki, hogy méltó módon búcsúztunk egy fantasztikus sportolói pályafutástól. Amikor erre a beszélgetésre készültem újra hallottam a dobokat, a szurkolói rigmusokat, éreztem és érzem a szeretetüket, ami után újra és újra megfogalmazódik bennem, hogy érdemes tenni, érdemes új célokat megfogalmazni, érdemes egy új, szintén nagy feladatokat jelentő szezonra készülni.

/Fotó: Fehér Anna, Sulyok Erika, Szántó György/