Olyan meccset játszottunk Kragujevácban, amit gond nélkül nyerhettünk volna. Mégis kikaptunk, ami ráadásul a harmadik negyedtől kristálytisztán látszott. Ezúttal hiányzott az a pici plusz, amit nagy nehézségek árán, de hozzátettünk Barcelonában, elegánsan Bresciában, nagyot küzdve az Olympiakosz ellen.

Ezúttal is minden úgy indult, ahogy a legszimpatikusabbnak tűnő forgatókönyvben sem lehetne megírni. Amikor Hosnyánszky felemelte a labdát, már mindenki indult a középkezdéshez. Fantasztikus volt, amit produkált, de már akkor sejteni lehetett, hogy ha valaki nem nő fel hozzá, akkor ő egymaga nem nyerheti meg a meccset. Vezettünk a nagyszünetben, és abban bíztunk, hogy fejben, s erőben egyaránt jobban bírjuk ellenfelünknél. Azonban ezeket a szerb fiúkat nem abból a fából faragták, akik csak úgy elfáradnak a mérkőzés második félidejére. Sajnos a Csuk család újabb tagját, Markót is megismerhettük ezen az estén, aki kísértetiesen olyan gólokat bombázott a kapunkba, amelyeket Milostól szoktunk látni.

Véletlenül sem szeretnék a bírókra fogni semmit, de már az is nagyon elgondolkodtató, hogy amikor az Olympiakosz az egyik legnagyobb riválisunk, azért az egyetlen árva továbbjutó helyért vívott küzdelemben, akkor miért küld a LEN görög bírót erre a meccsre? Volt ugyanis egy nagyon fontos fordulópontja a mérkőzésnek. Mindig sikerült vezetnünk, s köztudott a felzárkózás mindig dupla energiába kerül. Akkor sem a görög, sem az orosz bíró nem fújta be az ötméterest Hárai javára, ami teljesen egyértelműnek tűnt. Ráadásul annak fényében, hogy a következő támadásnál a kapunk előtt már látták és meg is ítélték a büntetőt. Ezzel azonban nincs vége. Rögtön ezt követően, kontrát ítéltek ellenünk, amiből újabb gólt kaptunk, s már nekünk kellett (volna) felzárkóznunk. No, ehhez nem maradt erőnk.

Hiányzott az a pici plusz. Mert csak Hosnyánszky volt képes maradandóan kiemelkedőt nyújtani. A többieknek – akik hozták az átlagot -, csak felvillanásaik voltak. Erdélyi lőtt ugyan egy szenzációsan látványos gólt, de tőle eddig mindig többet láttunk. Szivós is felőrlődött a harcban, s csak a végén talált a kapuba, aminek azért még lehet jelentősége a végelszámolásnál. Azt sem bántuk volna ezen az estén, ha a két Csuk helyet cserél erre az egy mérkőzésre. Vapenszki sem az igazi, az utóbbi mérkőzéseken nem azt nyújtja, amiért méltán lett nagyon népszerű Egerben. Csucskovicsról tudjuk, hogy sérüléssel bajlódott, s így kevesebbet vállalhatott. Hárai teljesítménye volt még olyan, amire egy rossz szót nem mondhatunk, de centertársával, Bedővel együtt bedarálta a szerb túlerő és a bírói felfogás. Valószínűleg sokan vitatkoznak velem, de Braniszlav Mitrovicsot felmentem. Lehet, hogy egy-két hálóba tartó labdát háríthatott volna, de minden alkalommal nem lehet bravúrsorozatot bemutatni. Tegyük hozzá – Dabrowski Norbert is ezt mondta a mérkőzés után -, az eddigiekhez képest gyengén védekeztünk. Amikor pedig Mitrovicsot éljeneztük, akkor ő – nemcsak a szerénysége, hanem inkább a meggyőződése okán -, mindig azt mondta: ez csapatmunka. Ha jó helyen vannak a blokkok, akkor az megkönnyíti a munkáját. Nos, ezúttal nem voltak jó helyen. Hogy miért? Azt Faragó Tamás szakkommentátorként nagyon szemléletesen elmagyarázta a közvetítés során.

A csoportunkban lejátszott többi mérkőzés eredményének ismeretében – mondhatnánk -, nem történt semmi. Kikapott a Brescia és az Olympiakosz is. Maradtunk a továbbjutó második helyen. Csakhogy: úgy összesűrítettük magunk mögött a mezőnyt, hogy rendkívül nehézzé vált a folytatás. Persze Reccóban még így is ki lehet kapni, a csoportkör második félidejében, de több hibázási lehetőség már nem nagyon fér bele. Pedig megyünk még a görögökhöz, és a Barceloneta éppen most bizonyította, hogy nem felejtett el vízilabdázni, és idegenben is tudnak nyerni. Reméljük, ezzel a vereséggel nem történt semmi, bár erre a kérdésünkre istenigazából csak a végelszámolásnál kaphatunk választ.

Az A-csoport állása:

1. Pro Recco 15 pont, 2. ZF-EGER 7, 3. Kragujevác 6, 4. Brescia 5, 5. Barceloneta 5, 6. Olympiakosz 4.

(FOTO: vkradnicki.com)