Alighogy véget ért a bajnokság, a számunkra oly kedves 2012-2013-as szezon, legjobbjaink máris csatasorba álltak. Világversenyekre készültek tovább öregbítve az egri vízilabda hírnevét. Sok pihenés számukra nem adatott ezen a nyáron, de gondolom utólag egyikük sem bánja. Olyan sportélményekkel gazdagodtak, amelyek egy csapásra elfelejtették velük a sikerek felé vezető göröngyös út minden kínszenvedését.
Somhegyi Noémi, Gangl Edina, Pócsi Bianka, Zajácz Hanna a Kelemen Attila edzette Universiadén az ezüst érmes magyar csapat oszlopos tagjaként alkottak maradandót. Ugyanezen a viadalon a fiúk mezőnyében a dobogó tetejére állhatott Bisztritsányi Dávid, Chilkó Márton, Kovács Gábor, Erdélyi Balázs, valamint Mezei Tamás. Mindenki úgy értékelt az Universiadé után, hogy úgy kellettek ezek a sikerek a magyar vízilabdának, mint egy falat kenyér. Mert sokan azt hitték az elmúlt évek sikereit követően, hogy a magyar pólónak befellegzett, legalábbis egy időre. Szakemberek nem átallottak olyan véleményt formálni, hogy bizony jó néhány évnek el kell telnie, mire legközelebb magyarokról szól majd egy világverseny. Erre tessék jött az Universiadé, s minden a magyarok dicséretétől volt hangos.
S hol volt még akkor Barcelona, a felnőtt világbajnokság? Az a viadal, ahol egyöntetűen a magyar hölgyek – soraikban Antal Dórával, Keszthelyi Ritával, a kispadon Kelemen Attilával -, voltak a legnépszerűbbek. Szó nélkül tűrték a bírók sorozatban őket sújtó ítéleteit, a legnagyobb sportemberi erényeket csillogtatva küzdöttek, s a szó nemes értelmében vízilabdáztak. Nem rajtuk múlt, hogy a végelszámolásnál „csak” a dobogó harmadik fokára állhattak. Ám ennek is olyan gyermeki boldogsággal tudtak örülni, mintha nyertek volna. Persze, mert átlépték saját árnyékukat, az elmúlt évek negyedik helyezéseit, s joggal került érem a nyakukba.
A Benedek csapat sikerére kevesen fogadtak volna a VB kezdetekor. Döccent is a bizonyos szekér rendesen. Vereség a szerbektől, döntetlen az ausztrálok ellen, s akkor saját magukon kívül alig volt ember, aki hitt bennük. Ebben a csapatban is voltak egriek, s leendő egriek bőven. Gór-Nagy Miki, a még mindig nagyon fiatal, a junior válogatottból épphogy kiöregedő Bátori Bence, vagy a visszatérő Hárai Balázs, s az új szerzemény, a még csak 20 éves Bedő Krisztián, aki tavaly ilyenkor a strandvízilabda bajnokságban játszott.
Amikor mindenki a szerbekről, a görögökről, az olaszokról, meg a bravúrosan szereplő ausztrálokról beszélt, elérkezett a negyeddöntő, a magyar-görög meccs. Már az után mindenkinek tátva maradt a szája a mieink játékától, pedig itt is annyi kiállítást ítéltek ellenünk, hogy szinte csak a labdára úszás közben voltunk teljes létszámban a medencében. A horvátokat is úgy vertük, hogy még mindig nem hiszik el, csak nézegetik a videót, s tanulgatják a tejföl szőke „kisfiú”, bizonyos Bedő Krisztián nevét, s azon bosszankodnak, hogy hiába ismerik jól a Varga testvéreket, egy-két új furfangot még így is előhúztak vízilabda tudományukból. Aztán a döntő… Olyan volt, mintha soha nem akarna véget érni. Még mindig volt hátra valamennyi idő, s még mindig kellett egy gól. Méghozzá olyan gól, amit nem lehet tanítani, amit csak azok a zsenik tudnak, akik ezekkel a képességekkel születtek. De szép volt! Aztán végre Benedek Tibi is megmártózhatott a barcelonai uszoda vizében stábjának többi tagjával együtt, köztük a már azóta Egerben dolgozó Dabrowski Norberttel.
Nemcsak jó - kicsit hazabeszélve -, bEGERjedve felidézni a közeli napok eseményeit, hanem ki kell emelnünk ezek értékét. S nem elsősorban sportszakmai szempontok alapján, mert azokról már sokat hallhattunk különböző helyeken. Ijesztő hírekről hallani: szép lassan kiürül a kassza a sportágban. Olimpiai ötödik hely, elmaradt győzelmek után már nem voltak annyira lelkesek a szponzorok. A sportág azonban bebizonyította, hogy élni, alkotni akar. S érdemes ezekre a lányokra és fiúkra áldozni, mert emberfeletti munkával, emberfeletti teljesítményre képesek. Mert igazi sportemberek, mert a sikerek után is úgy nyilatkoznak: minden csoda három napig tart.
Telhetetlenek vagyunk, még csak most tértek meg a győztes csatákból, de mi már alig várjuk a következő három napot… Mert tudjuk: a magyar póló a csodák utáni három napokból áll!
