Gyulavári Zoltán úgy hozzátartozik a jó öreg Bárány uszodához, mint annak forrásvize. Pontosan 1960-ban lépett be oda először, ahol Visontai József tanította úszni. Azóta azonban kevés olyan nap volt, amikor nem nyomta le a Petőfi téri kilincset. Játszott közel 200 OB-I-es bajnoki mérkőzést, valamint tizennégy évig ült az OB-I-es csapat kispadján. Már több mint egy évtizede az utánpótlásban dolgozik, de még mindig a legfiatalabbnak kijáró becenevén szólítja mindenki. Egyfajta közvetlenségről, valamiféle közeli kapcsolatról árulkodik mindez. Igaz, a gyerekek már hozzáteszik a bácsit lerövidítő bá’-t is. Ő a Zotyó, a Zotyó bá’. Ha valaki Zolinak szólítaná, lehet, hogy nem is reagálna rá.

     - Én sem vagyok már fiatal, de még annyira kopott sem, mint a Bárány uszoda. – mondja. Mindig olyan volt ez, mint egy klub. Összejött aktív, vagy már sportpályafutását befejezett úszó, vízilabdázó. Nyaranta mindig együtt voltunk, beszélgettünk, poénkodtunk, nosztalgiáztunk, mindig jól éreztük magunkat. Kár, hogy ennyire tönkrement. Mára egy csodálatos környék szégyenfoltja. Ennyi eredmény után, ami ott született megérdemelné már, hogy felújítsák. Csak a forrásra vigyázzanak, mert az egyedülálló a világon. Vannak szép, modern uszodák, de olyan, ami nem klóros, mégis tiszta, a vize bársonyos, ráadásul kavicsos az alja, olyan csak ez az egy van. Be kell csak nézni: mindig teltház van. Nyáron napi két edzést tartunk a gyerekeknek, jönnek a napközis táborok, a külföldiekről nem is beszélve. Oroszok, amerikaiak, ausztrálok, franciák, arabok. A magyar pólót akarják itt tanulni, s hiába ajánljuk a gyönyörű fedett uszodát, a második nap már azt kérik, hogy a forrás táplálta nyitottban szeretnének edzeni.

       - Te mikor kezdtél vízilabdázni?

     - Talán akkor, amikor még úszni sem tudtam normálisan. Párhuzamosan úsztunk és vízilabdáztunk. Akkor még nem volt gyerek bajnokság. Nekünk az jelentette a rangot, hogy az OB-I-es meccsek előtt bemutató mérkőzéseket játszhattunk. Meghatározó élményt jelentett ez. Később serdülőben, Utassy Sándor volt az edzőm, akkor már játszottunk bajnokságban is, de még valamennyien úsztunk is.

     - Mikor mutatkoztál be az OB-I-ben?

     - Tizennyolc évesen, 1973-ban, Budapesten az OSC ellen. Az volt a feladatom, hogy a ráúszásnál hozzam el a labdát, aztán pedig amíg nem lehetett lecserélni, addig érjek vissza a többiek helyett is védekezni. Katona, Denk, Pócsik, Krajcsovics, Kovács R., Rüll, Lutter már akkor sem számított fiatal csapatnak. Kelemen Attila, Kovács T., Kácsor és én képviseltük a fiatalságot. Nagy megtiszteltetés volt ez akkor nekem tizennyolc évesen.

     - Ez a kétszáz körüli bajnoki meccs nem tartozik a kimagaslóan nagy számok közé…

     - Fiatalon, alig harminc évesen lettem edző. Pócsik akkor a kuvaiti válogatottat tanította, Pozsgai Zsolt meg elfogadta a szegediek ajánlatát. Nekem meg volt diplomám, meg edzői képesítésem, s így a délelőtti edzésen még játékos voltam, a délutánin pedig már edző.

     - Mik voltak a legnagyobb sikerek?

   - Játékosként volt egy Universiádé hatodik hely, az IBV-t viszont megnyertük Moszkvában. Sikerként éltem meg azt is, hogy Faragó, Csapó, Szívós, Gerendás, Molnár, Somossy, s hasonló világsztárok ellen játszhattam hétről hétre. Abba a válogatottba, amelyik 1976-ban Olimpiát is nyert, lehetetlen volt bekerülni. Edzőként pedig velem játszott először nemzetközi kupában az Eger, méghozzá úgy, hogy mivel nem volt fedett uszoda Pesten, Miskolcon, Mezőkövesden a Zsóriban edzettünk, s a BVSC uszodában játszottuk a meccseket. Végül a Vasas vert ki minket a legjobb nyolc közé jutásért. Nem nyerhettünk. Beskatulyáztak bennünket kis klubnak. Ha feltűnt egy tehetség, azt azonnal elvitték Pestre, ha nem adtuk, behívták katonának, s máris a Honvédban találta magát.

     - A száz éves klubtörténet több mint a felének részese voltál. Mi kellet a mai sikerekhez, hogyan lehetett ebből a bizonyos skatulyából kitörni?

     - Mindenekelőtt uszoda kellett, aztán olyan játékosok, akiknek már volt nevük ebben a sportágban, na meg persze olyan edző, akik miatt ezek a játékosok ide igazoltak, hogy a menedzsmentről már ne is beszéljek. Aztán kellett szisztematikus, következetes munka, aminek beérett a gyümölcse. Ugye ez bő tíz év. Ezért mondja mindenki, hogy nagyon vigyázzunk az eredményekre, mert ha egyszer ne adj’ isten visszacsúszunk a középmezőnybe, onnan visszakerülni az sokkal többe kerülne, mint az élbolyban tartani a csapatot.

     - Nem hiányzik az OB-I, a felnőtt kispad?

     - Már nem bírnám azt a stresszt, amivel az jár. Nézzék csak meg Gerendás Gyurit. Néha azt hiszem ott fog meghalni a medence partján, amikor gólhelyzetben kontrát fújnak a centerünk ellen. Meg egyébként is nagyon megszerettem az utánpótlást. Most a 13-14 éves gyerekekkel foglalkozom. Komoly, nagyon szép feladat.

     - Milyenek a mai gyerekek, lesz belőlük olimpiai bajnok?

    - Azt ilyenkor még nem lehet tudni. A szülők szerint mindegyik arra született, persze a sajátja mindenkinek a legszebb és a legügyesebb, a legtehetségesebb. Pedig jön ide olyan gyerek, akit kis túlzással nekünk kell megtanítani járni, mert semmi mozgáskultúrája nincs. Hiányzik a grund, a tér, az udvar, a szabadban való játék. Ülnek a tv, meg a számítógép előtt, s a minimális fizikai alapok is hiányoznak. Persze a szülők is sokat akarnak. Olyan terheket raknak a gyerekekre, ami képtelenség. Szeretnék, ha már óvódás korban nyelveket beszélnének, ugyanakkor zenéljenek, járjanak néptáncra, külön matekórára, irodalmi színpadra, no meg vízilabdázzanak. Belátom, hogy minden fontos, de így együtt ez egy kicsit sok még a zseniknek is.

     - Mindig megmondtad, hogy kikre kell figyelni, a különböző korosztályokból. Tőled hallottam először Kovács Gáborról, Budschuhról, Lőrincz Bálintról, Zalánkiról. Vagy még korábban Jászberényiről, Seresről, Hegedűsről, Bálint Gergőről. Most kikre kell figyelni?

      - Ha maradhatok csak az én csapatomnál, ez egy nagyon jó korosztály. Nyertünk Vidék Bajnokságot, ahová besorolták a szerb, román korosztályos csapatokat is. A magyar bajnokságban az egy évvel idősebbekkel versenyeztünk, ami még ebben a korban sokat számít. Nagyobb a magasságbeli-, a súlykülönbség, s persze erősebbek is. De itt sem vallottunk szégyent a hetedik helyezésünkkel. Nagyon értékes tornát nyertünk Párizsban. Két héten belül megvertük a szerb és a horvát korosztályos bajnokot. Nemrég jöttünk haza a már hagyományosnak számító opatiai évadzáró tornáról, amit a nyílt tengerben rendeznek. Jól sikerült szezont zártunk. Megmutatkoznak a tehetségek már ebben a korban is. Ilyennek számít Magyar Márton, Melegh Milán, Korózs Benjamin, Kürti Dominik, Tomozi Bálint, vagy a két Levente Poczik és Mata. Persze ügyesek a többiek is, de hogy valójában kiből is lehet felnőtt korban igazán jó játékos az tizennyolc éves kor előtt aligha mondható meg. Már az öröm, ha egy-egy játékost eljutattunk az OB-I-be évente. Nem egyszerű ma élsportolóvá válni. Ezért is van igaza a szülőknek – még ha nem is mindig értek egyet velük -, amikor az élet minél több területét megkóstoltatják a gyerekekkel. Valahogy nekünk egyszerűbb volt.

       - Mi lehet a megoldás?

    - A mi sportágunkban, a vízilabdában szerintem az egyetemi sporté lesz a jövő. Úgy, mint Amerikában. Sportol és tanul, aztán majd eldől, hogy kiből lesz matektanár kiből pedig élsportoló. Az nem működik, ami most nálunk megy, hogy az iskolák csak utólag büszkék az olimpikonokra. Meggyőződésem, hogy a jelenleginél sokkal több támogatást érdemelnének az iskoláktól azok a gyerekek, akik rendszeresen, kiemelkedően sportolnak. Mert megérdemelnék, hiszen már részükről is sok lemondással jár ez, s nem mindenhol szeretik, ha jön a kikérő, vagy pótolni kell, mert a sport miatt mulasztott. Sokszor még a testnevelő tanárokkal is vívnunk kell sportolóink érdekében.

       - Nem kevésbé összetett tehát egy utánpótlás-edző munkája…

      - Izgalmas történet. De nagyon jó látni, ahogy fejlődnek. A mai fiatalok sokszor fárasztóak, de hálásak, és szeretetre méltóak. Amíg Zotyó bá’-nak szólítanak, addig érdemes csinálni…

FOTÓ: Szántó György