[slideshow id=60]
… olyan, amit álmodni sem lehet. Teltház, tomboló publikum. A néhány családtag jelentette nézőszámhoz szokott szolnokiak csodálkozva tekintgettek körbe, miközben egymást kérdezték: ilyen van, ilyen létezik?
Úgy tűnt, mintha a játékosok is megilletődtek volna az elején. Mert csak nézték, amint az Eger tarolt, mint a hurrikán, s meg sem álltak egészen 6:2-ig. Olyan pólót játszottak akkor a hazai kedvencek, hogy csak a szemünket dörzsöltük. Akik minden meccsüket látták azoknak is feltűnt, hogy ennyire összeszedetten, könnyedén, már-már lazán, mégis a lehető legmagasabb színvonalon már régen játszott a csapat. Tudatos volt minden megmozdulás, Biros úgy vezényelt, mintha a leghíresebb zenekarok egyikét dirigálná. Mindenki a helyén, pontosan, ahogy a kottában a legnagyobb zeneszerző rögzítette. Aki ezúttal nem volt más, mint Gerendás Gyuri, aki a nyugalom szobraként támaszkodott a medence sarkában a reklámtábláknak. Minden ment, mint a karikacsapás. Volt itt megjátszott emberelőny, akciógól, amelyek közül mindig az utolsó találat vezette a gólszépségversenyt. Hátul pedig úgy védekeztünk, ahogy azt Szécsi még a meccs előtt kérte. Az ellenfél megszorongatott nehéztüzérei által kapura küldött bombák, mintha besültek volna. A blokkoló kezek mögött az ő rutinjával a világ legtermészetesebb módján hárított mindent. A harmadik negyed első percéig tartott a fiesta. Akkor Biros egy megúszás után 6:2-re alakította az eredményt. Ha ekkor valaki azt mondja, hogy itt még lesz izgulnivaló, azt biztos azonnal orvoshoz küldik. A közönség tombolt, mindenki úgy gondolta: ez egy sima győzelem lesz.
De nem lett az, mert feltámadt a Szolnok. Addig mintha csak megfigyelték volna, hogy milyen szépen játszik az Eger, majd bemutatták, hogy ők is tudnak. Na, ebből lett aztán olyan parádé, amit ritkán láthatunk. Kis Gábor bemutatta, hogy fantasztikus erőben van, a múltban a Bitskeyben nagy kedvencnek számító Hosnyánszki pedig azt, milyen fantasztikusan lő. Volt egy másik egykori egri kedvenc is az ellenfélnél, Nyéki. Ő is megvillant. A Szecska mögött valamikor második kapusnak számított Decker Attila pedig elkezdett védeni. Ám Bátori bevágott neki egy hatalmas gólt a hosszú felsőbe, amivel vezettünk ugyan, de még mindig nem nyertünk. Egyenlített a Szolnok, a rendes játékidő végén 7:7-et mutatott az eredményjelző.
Jött a hosszabbítás, s a tv-ben akkor már be kellett volna mondani, hogy csak nagykorú nézőknek ajánlott, de nekik is csak saját felelősségre. Akkora volt a feszültség, az izgalom, hogy a lelátó népe nem bírta ülve. Amikor Bátori beverte a nyolcadikat, már mindenki talpon volt. Ugrált, tapsolt, zúgott a hajrá Eger/!/, s aki még látott valamit a mérkőzésből, az észrevehette, hogy újra visszatalált a játékához a hazai csapat. Salamon kegyelmezett meg a teltházas publikumnak, amikor belőtte a kilencediket, már nem kellett bevenni a nyugtatót.
Eldőlt!
Nyertünk!
De ne feledjük: még csak 1:0-ra vezetünk.
Szép befejezése volt a mérkőzésnek, hogy amíg az utolsó másodpercek leperegtek, addig a játékosok összeölelkeztek a vízben. Barátok, akik ezúttal valódi, nemes ellenfelek voltak, s már akkor, ott bent a medencében tudták, mindkét csapat tagjai: maradandót alkottak. Ezen az estén a vízilabda legjobb propagandistáivá váltak. Magas színvonalon, őrjítően izgalmasan, de emberien, nagyon szerethető módon. Ilyen magyar bajnoki döntőről álmodtunk mindig. Az Eger és a Szolnok a legelső felvonásban megvalósította, amiért csak gratuláció jár, úgy mint az utolsó lepergő másodpercekben a játékosok tették, s úgy mint azt követően a lelátón a két szurkolótábor tagjai. Zúgott a szép volt fiúk! Valóban az volt…!
/Folytatása következik, a lelátó népe után szabadon: Hajrá Csajok!/
FOTÓ: SZÁNTÓ GYÖRGY