Amikor a legkisebb fiú veszi át a családban a stafétabotot, az anyák szemében könny csillan. Ez történt szombaton a Bitskey Uszodában is. Olyan volt minden, mint a mesében. Egy gimnazista fiatalember kamaszos komorsággal a tekintetében - persze belülről ő is meghatottan-, végezte a bemelegítő mozdulatokat élete első OB1-es felnőtt bajnoki mérkőzéséhez közeledve. Ki tudja mi járhatott a fejében?
Biztos, hogy eszébe jutott milyen hagyomány továbbvivője ő. Családjában könnyebb azokat a rokonokat, felmenőket számba venni, akinek nem volt köze ebben a városban a vízilabdához. Kis túlzással állíthatnánk: talán csak a bemutatásnál, a neve elhangzását követően szüleivel együtt lelkesen, s büszkén, tenyerét pirosra tapsoló húgára igaz ez a tétel. Nagypapák, dédnagypapák, az apai nagymama bátyja, édesapja, kiváló játékosként szolgálták az egri klubot, s akik közülük nem kaptak sapkát azok vagy klubelnökként, vagy legkevesebb, elnökségi tagként tettek sokat a sportágért. Egy családi ebédnél, ahol három Péter üli körbe az asztalt, mindig mindenki tudja, mikor kit szólítanak a konyhába egy kis segítségért. Péter, Peti, valamint Petya. Nemcsak nevüket örökölték szép hagyományként, hanem a sport, ezen belül, a vízilabda szeretetét is.
A kis Petya, már a 2-es sapkát a fejébe húzva, szerényen és meglehetősen szimpatikusan nyilatkozott, az őt kérdező újságíróknak: - Megtisztelő számomra, hogy olimpiai bajnok csapattársak, s olimpiai bajnok edző előtt mutatkozhatom be az OB-1-ben.
Aztán már csobbant is, hogy még néhány bemelegítő karcsapást megtehessen a nagy pillanat előtt. Közben a parton az ezúttal kimaradó rutinosabbak, a szülőktől arról érdeklődnek - mielőtt azok túlzottan meghatódhatnának -, hogy hány tálca süteménnyel készültek? Mert ugye köztudott: jó pólós szokás szerint az újonc minden megmozdulása egy tálca süteményt jelent a csapattársaknak. Ez egyfajta belépő. Csókolomot nem kell köszönni, itt általános a tegeződés, de hogy fogadják is a köszönést, ahhoz a süteményt, az első alkalommal mindenkinek kötelező felmutatnia.
Gerendás György, a második negyed felénél mutat rá a kispadon: - Petya, te következel! A köztiszteletben álló főorvos nagypapa mélyeket szippant az uszoda levegőjéből, s előre dől székében, mintha nem látna jól, a nagymama és a mama egymásra mosolyog, mintha azt mondanák: el sem hiszem. Az édesapa, akit nem mellesleg a legtöbb szavazattal választottak nemrég a Magyar Vízilabda Szövetség elnökségébe, nagyokat nyel, s persze úgy tesz, mintha semmi nem történt volna. Pedig a világ legszebb történetének lehettünk tanúi. Amikor a fiú, az apa, a nagypapák, a nagybácsik, s a dédpapák örökébe lép. Apáról, fiúra ? fűzhetném tovább a gondolatot, de vége a meccsnek.
A három Halmos, Péter, Peti és Petya már együtt a parton. Lehet, hogy azon tanakodnak, hogy lassan már kijár a komolyabb megszólítás a legfiatalabbnak? Igen! Olyan ez, mint a mesében, amikor a legkisebb is felnő, amikor azért a bizonyos stafétabotért nyúl, s elindul a saját útján. Róla elmondhatjuk: ha csak annyit ér el az életben, mint ősei, már nagyon messzire juthat...
FOTÓK: Lénárt Márton (lenartfoto.hu)