Nagymamámnak volt egy búbos kemencéje. Neki az jelentette az ünnepet, amikor anyámékkal együtt megjelentünk a kis mátraalji falu tornácos házikójának kapujában. Úgy időzítette, hogy a saját maga dagasztotta kenyér éppenhogy érkezésünket megelőzően süljön ki. Még parázslott a nagyapám rakta kemencetűz, s olyan illat járta át a házat, ami semmi máshoz nem hasonlítható. A nagy két-három kilós veknik ott pihentek a péklapáton, magasak voltak és kerekek.

Úgy emlékszem, mint ha ma lett volna. Ilyenkor soha nem ettünk mást csak egy kis kenyeret. Megszeltük a szegletét – mert mindenki azt szerette -, s még az út porától piszkosan, egyik tenyerünkből a másikba dobálva, nagyokat fújva rá ettük, mint a mennyei mannát. Közben nagyapám bort töltött apám poharába. Mindenki elhelyezkedett már, de a frissen sült kenyér illatát úgy szívtuk magunkba, mint a hegyi levegőt.

Másnap ünneplőbe öltöztetett anyám, s nagyapámmal kézen fogva a templomba mentünk. Nagyon kellett figyelnem, hogy mit mond a plébános, mert aztán otthon mindezt nekem kellett elmesélnem.

Jól emlékszem ezekre a nyár végi misékre. Azzal együtt is, hogy alig tízéves gyermekként nem sokat értettem belőlük. Nem sokat jelentettek a hunok, a gótok, az avarok, meg annak jelentősége sem, hogy amikor felvettük a kereszténységet, akkor csatlakoztunk a civilizációhoz. Szent István a király, azonban már akkor nagyon érdekelt. Olyan mesebelinek tűnt, olyan misztikusnak.

Aztán egyszer csak a plébános elkezdett beszélni az aratókról, az ő helytállásukról. Ilyenkor behunytam a szemem és megjelent előttem a cséplőgép ahová minden délben – amikor ott nyaraltam -, ebédet vittünk a nagyapámnak. S hogy ő is tudja, hogy most éppen mire gondolok, megszorítottam kicsit a kezét. Amikor pedig magáról a kenyérről, annak ünnepéről esett szó, nagyon büszke voltam a nagymamámra. Még a tömjéntől átitatott templomban is éreztem a frissen kisült kenyér illatát, amit az a bizonyos kemence árasztott magából.

Ez volt az én augusztus 20-i ünnepem. Olyan tíz év körüliek voltak a lányaim, amikor őket is falura vittem ünnepelni. Meséltem nekik a nagymamámról, a nagyapámmal templomban töltött időről. Elmondtam azt is, hogy kik voltak a hunok, a gótok, a longobárdok, az avarok. Ki is volt István a király, meg milyen volt a kenyérillattal átitatott kis mátraalji falu tornácos házikója.

Honnan is jutott eszembe ez a hátborzongatóan régi emlék? Onnan, hogy megint a kezembe került egy már-már frázissá koptatott, de nagyon igaz mondás: „Ki a múltját nem becsüli, az a jövőjét nem érdemli.” Ezért is töltött el nagy örömmel, hogy az Egri Vízilabda Klub egyik korábbi legendás alakjára emlékezve megrendezte a Rüll Csaba serdülő női vízilabdatornát. Ez is egyfajta ünnep volt, az ünnep előtt. Még több hasonló kellene! Mert szerencsére legendás alakokból nem állunk rosszul, hiszen több mint száz éves a történelmünk. A mai gondoktól terhes, rohanó, zaklatott világunkban pedig jól esik minden ünnep. Amikor, ha csak ideig-óráig is elmerenghetünk a múlton, a megszépülő emlékeken, hogy aztán feltöltődve, újra a jövő felé vehessük az irányt.

Kövess minket Instagramon

Kezdjen gépelni, majd nyomjon Enter-t a kereséshez