A hovatartozás öröme…

Játékosok jönnek, mennek. Új kihívásokat, új környezetet, új csapattársakat, új lehetőségeket, új edzésmódszereket, új játékstílust remélve. Így van ez rendjén. Mert aki úgy érzi, hogy mennie kell, az menjen, ne őrlődjön azon, hogy elszalasztott lehetőségeket, meg sem próbálta a megújulásának, a fejlődésének remélt  útját bejárni. Aztán az élet úgy is nagy rendező, majd eldönti, hogy igaza volt, avagy sem, maradni kellett volna, vagy inkább elmenni.

Egy valami örök, méghozzá a változás. Helyesebben még egy, az pedig a szurkoló. A csapatsportágakban, beleértve a magunk kedvencét a vízilabdát is, soha nem egy játékosnak, hanem a csapatnak szurkolunk. Az a fajta közösség ragadtat bennünket rajongásra, amit egyszer valamikor, valamilyen módon megismertünk. Vagy apánk hagyta ránk örökül, amikor még kisgyermekként kézen fogva kivitt bennünket a meccsre, vagy azokra a barátokra vágyunk rendszeresen, akikkel együtt fújjuk a rigmusokat hétről hétre a lelátón.

A szurkoló először csodálkozik, amikor egy számára idegen szerelésben látja kedvencét, de nem felejti el azokat az élményeket, amelyeket tőle kapott. A szurkoló hálás és udvariasan tapsol, amikor először ellenfélként érkezik a hőn szeretett bálvány. Sőt, mint ahogy arra legutóbb Egerben példa volt a ZF-Eger férfi csapatánál, búcsúestet szervez a távozóknak. Saját kondérban főtt a pörkölt és tízféle ízesítésű volt a több mint száz palacsinta. Összedobtak egy kis pénzt ajándékra, hogy a máshol folytatók emlékül elvihessék azt.  Bár feltették nekik a kérdést: miért? Az okokat mégsem firtatva, választ nem vártak, mert nem szerettek volna kellemetlen helyzetbe hozni senkit.

A szurkoló már új neveket tanul, s  ha egy magas, kisportolt emberrel összefut az utcán azon tanakodik, hogy ő most vajon az új center, vagy a korábban nagyon hiányzó balkezes. Nyúl is a telefonja után, hogy megérdeklődje kezdik-e már értékesíteni az új szezonra szóló klubtagsági igazolványokat, mert számára ez a kézzelfogható hovatartozás öröme. Nem! Nem a bérleteket! Mert bár az is feljogosít valamennyi hazai rendezésű vízilabda mérkőzés megtekintésére, azért annál lényegesen több.

Reibl Imrét nem kell bemutatni az egri, de mondhatnánk a hazai, sőt a nemzetközi vízilabda életet követők népes táborának. Ő a ZF-Eger vezérszurkolója, aki kis csapatával együtt minden magyar, s jelentősebb európai uszodát is belülről ismer. Pénzt, időt, fáradtságot nem kímélve, ott van minden eseményen, hogy  elénekelhesse: „ itt van az Eger, lássátok itt van az Eger, halljátok itt van az Eger!”

Amikor már évekkel korábban először megjelent a klubtagsági, mondani sem kell, hogy az övé volt az első. Amikor erről szót váltunk izgatott, lázas magyarázatba kezd. Barátságok köttetnek, újabbnál, újabb ismerősökre tehetsz szert, értékes emberek sokaságával vagy együtt a meccs előtt és után a szendvicsedet majszolva, a fröccsödet szürcsölve, az élet nagy dolgairól, de mindenekelőtt a vízilabdáról beszélgetve. A klubban! Mert oda egyszerűen be kell menni, mert mindig terített asztal vár, mert oda bejön az elnök, az edző, a játékos, a csapatért dolgozók mindegyike. Ha klubtag vagy, benyithatsz bármelyik irodába, mindig barátként fogadnak. Elsőként jöhetsz be a hátsó bejáraton, ott ahol a játékosok és a bírók is, akár a művészek, a színházban.  Fix helyed van a lelátón, ahová csak te ülhetsz, s tiéd az első ereklye, amit nemcsak birtokolni, de hordani is öröm!

Csak sorolja, szinte levegővétel nélkül, hogy mit kap a klubtagságival rendelkező az Egri Vízilabda Klubtól. Az anyagi kedvezményekről még véletlenül sem beszél, mert lehet-e pénzben kifejezni a hovatartozás örömét…

 

(FOTO: Sulyok Erika, Fehér Anna)

Kövess minket Instagramon

Kezdjen gépelni, majd nyomjon Enter-t a kereséshez