Tóth Kálmán…

Megannyi vízilabda barátnak – különösképpen Egerben -, elég, ha csak a nevét említik. Tóth Kálmán. Mindenki tudja, hogy egy csupa szív, sportágát rajongásig imádó, a fiatalokat nagyon szerető és értő, magasan képzett szakemberről van szó. Eredményei, emberi kvalitásai magáért beszélnek! Mára már több ezerre tehető azok száma, akiket ő nevelt vízilabdássá, vagy csak a sportot, a mozgás örömét örökre magukkal vivő, egészséges emberré. Mindenkinek megvan a maga Tóth Kálmán sztorija.  Mint ahogy hosszú évekre visszamenőleg neki sem esett ki emlékezetéből szinte senki, aki megfordult az edzésein, a régi jó öreg Bárány uszodában, a strandon, vagy éppen a Bitskeyben.

Apropó régi Bárány uszoda: nagyon is jellemző, a személyiségét meghatározó a példa. Több forrásból hallani lehetett, de a napokban történt beszélgetésünk során ő maga is megerősítette, hogy még a Frank Tivadar utcába sem volt hajlandó belépni, mert nem akarta látni a romokban heverő, életének értelmet adó létesítményt. Csak akkor ment a közelébe, amikor már vízzel teli volt az új medence, a kor követelményeinek megfelelő módon történt felújítás, átépítés során. Mint meséli, szinte az első csobbanás után “összebarátkoztak”, s ma már ezt is nagyon imádja Azonban ha becsukja a szemét, akkor ott van a régi, ütött, kopott, falelátós, amelynek vizében a csíborok csíptek, partján pedig megannyi legenda, Pócsiktól, Baranyi Gyuri bácsin, Pozsgai Zsolton át,  és sorolja a végtelenségig azokat, akik olyan hatással voltak rá,  amelynek a végén ő is az edzői szakma mellett tette le a voksát.

Hosszan beszél a szakmáról. Arról, hogy a legmagasabb edzői végzettsége van. Soha nem volt rest beülni az iskolapadba, s bár már ötven éves, de a mai napig rendszeresen képezi magát. Mint mondja mindig szerencséje volt. Sem Halmos Péter, sem pedig Bárány Attila nem az eredményekre törekedett az utánpótlás képzésben. Hagyták dolgozni! Egyetértettek abban, hogy nem a győzelmek, vagy éppen a vereségek számítanak. Mindenkiben meg kell találni az egyéniségének, az adottságainak legmegfelelőbb képzést. Mert az egyéni képzésre épülhet csak egy csapatnak a játéka, annak taktikai elemei. Példákat is sorol, méghozzá nem is annyira a régmúltból. Zalánki Gergőt olyan csuklóval áldotta meg a sors, amire ritkán van példa. Szorgalom és rengeteg munka nélkül azonban ez mit sem ért volna. Mindenek előtt sikerélményhez kellett juttatni, hogy neki magának is ösztönző igénye legyen arra, hogy még jobb legyen. Mint mondja egyszerűen hagyni kellett őt lőni a mérkőzéseken, hogy ráérezzen a saját tehetségére. Az is nagy örömmel tölti el, hogy mára már a magyar válogatott oszlopos tagja. Azonban számára mégis az jelentette a legnagyobb elismerést, amikor a legutóbbi Eger – Szolnok meccs előtt, ott a Bitskeyben, Zalánki addig forgatta a szemét, amíg meg nem látta egykori mesterét. Akkor odasietett hozzá, s mindenféle kísérőszöveg nélkül átölelte. Mert abban az ölelésben sokkal több volt, mint egy köszönöm. Abban benne volt minden, az együtt eltöltött évek, az idővel megszépülő gyötrelmes edzések, a közös nagy győzelmek, a nagy ledorongolások, a tisztelet, a szeretet, a hála.

Ezért nem elég ma csak edzőnek lenni. A szakma összetettségéről megannyi szó esett már, nem akarunk az önismétlés hibáiba esni. Meséli, hogy az egyéni képzés fontossága már egészen fiatalon megragadt benne. Amikor még Csank János edzéseit figyelte a népkerti stadionban, vagy amikor olyan edzői nagyságok munkáját tanulmányozta, mint Lakat Karcsi bácsiét, vagy a napokban elhunyt Kovács Ferencét, aki a Videotonnal ért el megsüvegelendő eredményt. Játékosok nevét sorolja, akik soha nem lettek volna azok, akik, ha nem ezek a mesterek segítik őket. Medgyesiét, Fegyvernekiét, akiket Csank hozott a megyei első osztályból, vagy Mayer, Csuhay, Burcsa, a Videotonból, Csapó, Kiprich, Vincze Pilu a Tatabányából, akik közé minden nap elvonatozott a nagy öreg Lakat Károly a fővárosból, hogy a második számú kupában végigverjék Európát.

Használja a tudományos felméréseket, a kutatásokat, nemcsak az emlékeit. Mint egykori Testnevelési Főiskolás megtanulta ezek jelentőségét. Munkáját négyhetes ciklusokra osztja. Tudja, hogy mikor jön a holtpont, a gyengébb teljesítmény, s a kiugró nagy eredmény, a tizenhatodik héten. Megemlíti, hogy Sydneyben az olimpián, a magyar vízilabdásoknak is a tizenhatodik hétre esett a nagy eredményük, amikor is olimpiát nyertek. Elmesélte, hogy miként engedték lőni egyes mérkőzéseken az ellenfeleket négy-öt méterről Valics Bencének, hogy egyéni képességeit kiteljesíthesse, és igazán nagy kapus válhasson belőle. Ősztől láthatjuk majd ennek az eredményét. Büszke arra, hogy a nyáron ő készítheti fel az U 19-es válogatottat, benne Kürti Dominikkal, Magyar Mártonnal, Melegh Milánnal. az augusztus végén kezdődő  junior Európa bajnokságra. Megtehetné, hogy csak a válogatottakra koncentrál, hiszen az elmúlt hosszú évek során minden utánpótlás nemzetközi tornán jelen volt mint edző. Ő azonban az egri csapatát nem hagyja magára. Sári és Tóta az egy évvel fiatalabbaknál az U 18-as vállogatotakkal készül szintén világeseményre. Nem feledkezik meg kollégáiról. Petrovai Marciról, Holló Tivadarról, Gyulavári Zoltánról. Többször aláhúzza, hogy milyen remek munkát végeznek a legkisebbekkel. Tőlük kapja az Ifi csapatba azokat a csiszolatlan gyémántokat, akik többsége ma már stabil OB-I-es játékos, vagy éppen válogatott. Ezért is van az, hogy meg sem fordult a fejében elhagyni Egert. Inkább többet vállal, mert a több mint száz éves klubhagyományok úgy érzi őt is kötelezik. A válogatottnál pedig nincs csodálatosabb, amikor az ő vezetésével állnak a medence partján és hallgatják a Himnuszt.

Sok mindenről szó esett még beszélgetésünk során. Tudományról, edzői hitvallásról, a fiatalokkal végzett munka felelősségéről. Arról, hogy mennyivel másabb ez, mint egy felnőtt csapat irányítása. Mert volt már ő messzi földön szövetségi kapitány, irányított OB-I-ben, OB-II-ben, de a fiatalokkal való foglalkozás, semmi máshoz nem hasonlítható.

Amikor azt kérdeztem tőle, hogy úgy érzi-e, hogy révbe ért, vagy mi az amit még el szeretne érni, gondolkodás nélkül rávágja: – még csak ötven éves vagyok, van még célom bőven. Most az Európa bajnokságra viszem a juniorokat, szeretnék még egy világbajnokságot, ahol én irányíthatok.  Révbe értem-e? Kiteljesedtem-e? Azt döntsék el mások! Én mindenesetre boldog vagyok!

Ennél szebb végszó nem kell! Ugyanakkor nem tudom megállni, hogy ne mondjam el, miért is lehet  többek között boldog Tóth Kálmán. Évekkel ezelőtt egy Universiade győzelmet követően, volt szerencsém látni egy  messze földrészről érkezett képeslapot. Az volt ráírva: “Köszönjük Kálmán bá!” Aláírta az akkori Universiade válogatott összes egykori egri játékosa.

(Fotó: Lénárt Márton, vlv.hu., archív)

 

Kövess minket Instagramon

0

Kezdjen gépelni, majd nyomjon Enter-t a kereséshez